Mottónak azt írnám, hogy színészkedésért sosem adnak Oscar-díjat! De erről majd később, kezdjük az elején – lássuk a történetet! Akkor szakítottak, amikor egyszer végre jó volt neki. Illetve mindjárt háromszor is… vagyis majdnem háromszor, mert az a hülye leállt, mielőtt harmadszor is… „Nekem te ne játszd meg… vagyis el, hogy…! Azért se, mert azonnal észreveszem!” Utóbbit akkor mondta, amikor már a gatyáját húzta. Belőle pedig kitört a röhögés, hogy pont most, amikor végre nem kellett megjátszania…!

„Persze, tudom, színház az egész világ – magyarázta az a hülye –, de legalább mi ne csináljunk színházat, főleg ne ebből! Megértem, ha egyszer nem jön össze… van ilyen! De mint látod, azonnal észreveszem, most is…” Aztán bambán bámult rá, ő pedig csak nem tudta abbahagyni a röhögést, hogy akkor „bukik le”, amikor végre-valahára nem kellett megjátszania…! Az a hülye meg becsapta maga mögött az ajtót. „Örökre!”

„Jobb is” – állapította meg magában. Aztán „visszatekerte” belső videóját, hogy ismét megnézze a történteket.

„Színház az egész világ” – hallotta újra a Shakespeare-idézetet. „Naná hogy!” – vágta rá helyeslően. „Csak nem neki is…? Talán neki is megjátszották…? Miért is ne – Shakespeare ide vagy oda –, ő is csak egy pasi volt! … Színház az egész világ. Hát persze! Mert miért pont a hálószoba maradna ki a nagy globális színházból… vagy az a hely, ahol éppen elhatalmasodik rajtunk a vágy!”

A vágy. Kinek a szexre, kinek a „színjátszásra” – ezt már én teszem hozzá.

De ki és miért színészkedik, ahelyett, hogy dugna egy jót… ha már úgyis azt csinálja?

Közhely, hogy legtöbbször a nők… és azért közhely, mert tényleg… ők vannak a reflektorfényben. Már csak amiatt is, hogy ők sokszor még bele sem melegednek, amikor a pasi már túl van mindenen. (Olykor árkon-bokron!) Arról nem is szólva, amikor a nő a háta közepére se kívánja… a pasit sem, nemhogy a szexeksönt vele.

Persze nem olyan könnyű hozni az eget verő orgazmust – mármint színészileg. Még akkor sem, ha a begerjedt férfi minden idegszála a farkába húzódik ilyenkor, és az agya szintén csak a farkára koncentrál. Plusz mindenáron sikerként akarja megélni attrakcióját! (Ami sokszor egyáltalán nem világszám, még a bohóc-tréfa kategóriában sem.) Szóval még ebben a beszűkült tudatállapotában sem könnyű átverni, mert megtörténhet, hogy a túljátszott, velőtrázó „orgazmus” lesz gyanús neki: „Kurva jó vagyok, az tuti… de ennyire talán mégsem…” És akkor bizony jöhet a… Lásd, mint fent!  

Aztán könnyen elfajulhat a „tisztázó beszélgetés”, hiszen egyetlen alfahím (aminek oly sokan hiszik magukat, leginkább azok, akik akaratlanul is „orgazmus-színházba járnak”) sem szeret szembesülni a lesújtó valóságával. És persze teljes alfahímségével támad… támadva védekezik.

Meg a nő is, a maga módján: „Mire olyan nagy a szád? ... Simán beszoptad a kamu nyögéseimet, sóhajtozásaimat... Azért nyögtem, mert úgy gyömöszöltél, hogy levegőt se kaptam! És azért sóhajtoztam, hogy bárcsak szabadulnék végre… Ezért nyomtam itt a nagy színházat neked!”

A szánalom-színház művésznője: „Én csak neked akartam jót, te kis butus… hogy legalább neked… mert én éppen most nem… de máskor IGEEEN!” (Utóbbi persze hazugság.)

A kegyetlen-színház művésznője: „Miattad… mert már így is egy rakás szerencsétlenség vagy… azzal a mikroizével a lábad között! Már csak az kellett volna, hogy őszintén… »visszajelezzek«… hogy »Ne oda!«, meg hogy »Ne úgy!«, utána pedig, hogy »De legalább neked jó volt… és most már tényleg tovább bírtad… (fél percnél)!«”

És van a gazdasági színház, amelynek művésznője 1.: „Itt van a két gyerek… Mit kezdenék velük egyedül, amikor még így is csak nehezen…?!” És így tovább, nem ragozom… közhely, közhely duma… közhelyes mindennapi tragédia!

Gazdasági színház, amelynek művésznője 2.: „Majd hülye lennék lemondani a jólétről! Hogy egy pénzéhes kurva a helyemre feküdjön?!  Na, azt már nem! Akkor inkább szuszogok meg nyögök neki… »Óóóó óóóÓ!« … Meg kéne vennem azt az új csizmát… majdnem kétszáz rongy, de most kinyögöm belőle… »Még… MÉG, MÉÉÉÉG! … TE JÓ ÉG!« … Meglesz az a csizma, óóÓ!!!”

A férfi-színház pedig arról szól, hogy miként lehet az áldozat lába közé kerülni. Hatalmas alakítások a szexért – már ha nem az a fajta, aki csak úgy odavág… és meghág. (Sajnos szép számmal vannak ilyenek is! … „Ne mááá, hiszen a feleségem!” Vagy még az se, mert: „Majd hülye leszek egy ilyet… akit csak úgy gerincre lehet vágni!”) Olyan szánalmasak, amikor somfordálnak, meg vigyorognak, mint a vadalma… És a mézesmázos hazugságok, amikor már hetek óta egy kedves szava sem volt hozzád! Most meg „beszerelmesedik” és „turbékol”… Na, ilyenkor kell a színház, hogy ne küldd el a „galambdúcra”! 

„Miii… hogy színészkedik-e nekem a nőm?” – kérdez vissza hüledezve Mr. Önbizalom. – Ha megmutatnám a BRÉmet, nem kérdeznél ilyet!” … Hát igen, ő a megtestesült BRÉ maga! Tényleg a méret a lényeg: ez pedig akkora FASZ, hogy a BRÉje sincs akkora! Nincs erről mit beszélni… Sosem érti meg, hogy hiába az elefántnak legnagyobb az ormánya, mégsem az ő szimata a legjobb!  

Szóval színház… színészek nélkül, jellemzően ripacsokkal! Hogy ennek ellenére sokszor megkajálja a produkciót a „közönség”? Hát igen, de nézz csak körül, sokkal többen tapsolnak a ripacsoknak, mint a…!

Végezetül visszatérek a mottóban említett gondolatra. Az Oscar-díjat mindig olyan művész kapja, aki nem színészkedik, hanem éli(!) a szerepét… az ágyban is. Mert ha színészkedne – mondjuk az ágyjelenetben –, máris felcsattanna a rendező hangja: „Állj… állj, ez nem jó! Gyerekek, nem otthon vagytok… itt nem lehet színészkedni! Szóval újra! Eksön!”

Hát igen, nem színészkedni, élni!

Az orgazmust is sokkal jobb élni, mint eljátszani.

(Ha nem hiszed, próbáld ki!)