A férfi nem tudta volna megmondani, hogy mikor izzott utoljára ilyen hőfokon a szerelemük. Egyszerűen megőrült a feleségétől – talán éppen azért, mert ő is hasonlóan érezhetett. Tulajdonképpen már az első érintés ezt a tomboló eksztázist ígérte – a felesége szemében is ott látta a csodálkozást, amit maga is érzett. Csodálkozásukat azonban pillanatok alatt elsodorták elhatalmasodó érzéseik. Csak most – hogy boldog kimerültségben feküdtek egymásba fonódva – kezdett el gondolkodni a férfi, hogy mi is történt.

Tehát már az első érintésnél érezte azt a különös, addig sosem tapasztalt, megmagyarázhatatlan érzést. Ráadásul annál megmagyarázhatatlanabb, minél biztosabb benne, hogy mit érzett! Semmi kétség: önmagán is érezte a saját érintését! A feleségét simogatta, ölelte, csókolta… de önmagán is érezte! Mintha minden idegvégződése a feleségében gyökerezett volna, közvetítve minden testi-lelki rezdülését… érzéseit, gondolatait, vágyait… mindent a csúcsig, a csúcsokig.

Igen, a csúcsokig(!), mert ez volt az első eset, hogy orgazmussorozatot élt át férfi létére – a felesége orgazmusait és a sajátját egyszerre, egymást erősítve a sosem volt eksztázisig. Nem érti, már-már arra gondol, hogy eszét vette az átélt érzelemvihar.

Hirtelen ötlettől vezérelve, óvatosan megérinti a felesége vállát, és igen, a sajátján is érzi!

Az asszony kinyitja szemét, ismét ott látja benne a csodálkozást… és a vágyakozást, amit már ő is érez – a sajátja mellett. Felesége rámosolyog, megsimogatja az arcát, majd megszólal: „Úgy érzem, mintha…” „Tudom, én is!” – feleli a férfi. És mindketten érzik, hogy ismét elkezdődik…

Hogy ez csak agyszülemény, netán vágy-álom (sic!)?

Vagy agyszülemény, amelyben a vágy-álmom fogalmazódik meg?

Miért gondolod, hogy az enyém?

Szerintem sokaké – nagyon-nagyon sokaké! Mondjuk, egy-kétmilliárd emberé!

A Tiéd talán nem?

Azok közé a szerencsések közé tartozol, akiknél ez működő, boldogító valóság? De akkor nem tartanád agyszüleménynek! Lehet, hogy a Te vágy-álmodat is megfogalmaztam? Majdnem biztos vagyok benne. Szinte másról sem olvasni, mint hogy milyenek a férfiak: nem értik meg a nőket, fogalmuk sincs arról, hogy mire vágynak. Nem csak az ágyban, ahová sokszor el sem jutnak. Nem, nem azért, mert tomboló vágyaikkal nem bírják ki odáig, hanem mert nincs is rá esélyük, hiszen a nők érzik, hogy: „Ennek sincs lövése se, hogy mi kell nekem!”

Igaz is – akkor meg minek! (Kivéve, ha szexuális segédeszközként akarják használni a másikat. De hát ki vágyik guminő- vagy biodildó-szerepre?!) Persze a férfiak is panaszkodnak, bár nekik annyival kevesebb okuk van rá, amennyivel kevesebbszer maradnak orgazmus nélkül.

Egyébként természetesen nem csak a férfiakkal van baj, hiszen a leszbikusok is panaszkodnak egymásra, közöttük is vannak, akik nem kapják meg azt, amire vágynak. És természetesen nem csak a nőkkel van baj, hiszen a homoszexuális pasik is panaszkodnak egymásra…

Mivel nem csak szexből áll az élet, az elégedetlenség sem csupán szexuális eredetű.

Sőt, a szexuális kielégületlenség sem szexuális eredetű, hanem olyan emberi érzéketlenségből fakad, amely az élet bármelyik területén megnyilvánulhat. Ahogy a süket ember az ágyban is süket. Igaz ez az érzelmi süketségre is. Meg az érzelmi vakságra is, de hadd ne soroljam végig valamennyi érzékszervünket, amelyek érzelmi fogyatékosságunkban is szerepet játszhatnak.

Ha erre azt mondod, hogy sokkal inkább az agyunkkal van baj, akkor egyetértek Veled, hiszen a szelektív süketséghez hasonlóan, szelektív érzelmi süketség is van. Meg szelektív érzelmi vakság is, meg a többi… ismét hadd ne soroljam!

Tehát az agyunkkal van baj, helyesebben azzal, ahogyan használjuk, azaz a gondolkodásunkkal. Mondjuk éppen az, hogy nem gondolkodunk, hanem automata üzemmódban, a robotpilótánkra bízzuk magunkat, még az ágyban is. Meg az ágyhoz vezető úton is – igaz, ez zsákutca, amely aligha vezet el az ágyhoz. (Legfeljebb alváshoz – de a nyugodt, érzelmileg pihentető és feltöltő alváshoz már nem.)

Tehát akkor vágy-álom volt a bevezető?

A vágy rendben is lenne, de hogy még a vágyunkat is csak álmodjuk, az már nem!

De miért álmodtuk, vagy miért csak álmodjuk?

Mit is jelent ez? Csak nem azt, hogy már magunknak sem beszélünk a vágyainkról? Vajon miért? Lehet, hogy már magunk is unjuk a saját nyavalygásunkat kielégítetlen vágyainkról meg elvetélt álmainkról? Sokra megyünk azzal, ha csodálatos orgazmusokat álmodunk magunknak, meg odaadó és mindentudó szeretőt! Sokkal keserűbb lesz az ébredés, mint amikor egy balfékkel bújunk ágyba, hogy: „Na, ez is csak egy…!”

A vágy nem arról szól, hogy szépet álmodjunk, hanem arról, hogy boldogan éljünk.

Ahhoz viszont meg kell valósítani az álmainkat. Igen, nekünk kell megvalósítani.

Várhatunk arra – meg álmodozhatunk arról –, hogy majd jön egy ilyen hiperszuper-szenzibilis valaki, aki testünk-lelkünk minden rezdülését velünk együtt érzi. Sőt, előre megérzi – helyettünk is. Mi több, maga idézi elő a csodálatos rezdüléseket! Mint ahogy arra is várhatunk, hogy csak úgy, valami láthatatlan erőnek köszönhetően, mi magunk válunk hiperszuper extraszensszé – anélkül, hogy akár a kisujjunkat is mozdítanunk kellene.

Valóban borzasztó, ha egy balfékkel kerülünk ágyba – ennél már csak az rettenetesebb, ha balfékként kerülünk oda. Vagyis ha mi magunk vagyunk a balfék! Mondjuk, már abban is, hogy egy balfékkel bújunk ágyba, mert nem vettük észre, mert nem hagytunk rá elég időt, hogy észrevegyük, mert beleláttuk a balfékbe azt, amihez semmi, de semmi köze nincs. 

Vagy mégiscsak agyszülemény a bevezető, mert lehetetlen, hogy…

Csakhogy a lehetetlen is megtörténhet – ha nem úgy, akkor másképp.

Másutt a repülés példájával éltem, pontosabban azzal, hogy az ember nem tud repülni, mint a madár. Ma már tud, igaz nem úgy, mint a madár – bizonyos értelemben jobban is. Sokáig azt mondták, lehetetlen, hogy úgy, mint a madár. És valóban, úgy még ma sem tudunk, másképpen viszont sokkal jobban.

Ki szeretne madárként New Yorkba repülni?

Így lehetünk a bevezetőben leírt agyszüleménnyel vagy vágy-álommal is, és nem kell arra várnunk, hogy valami technikai újítás által átwifizzék belénk a kedvesünk meg a többi ember érzéseit, gondolatait.

Egyébként azt is mondhatod, hogy már megtörtént, hiszen működik a „telepatikus” érzelemátvitel, emberi kommunikációnak hívják.

Képesek vagyunk „adóantennaként” sugározni az érzéseinket, gondolatainkat… ahogy „vevőantennaként” meg felfoghatjuk mások „adását”. Ahhoz viszont, hogy működjön az átvitel – a műszaki analógiánál maradva –, elengedhetetlenül szükséges, hogy mind az adó-, mind a vevőkészülék be legyen kapcsolva, és hogy egymásra legyenek hangolva. Nagyon fontos a vevő érzékenysége, ahogy az adó teljesítménye is. Nem tudunk nem kommunikálni, folyamatosan – akár akaratunk ellenére is – üzeneteket küldözgetünk a világba. Olyanokat, amilyeneket akarunk, és sajnos olyanokat is, amilyeneket egyáltalán nem akarunk (sőt, kifejezetten titkolnánk – akár magunk előtt is).

Agyunk irányításával minden érzékszervünk és egész testünk részt vesz a kommunikációnkban, agyunkat pedig érzelmi alapú emlékeink vezérlik. Érzelmi alapú emlékeink határozzák meg, hogy mennyire szelektív az érzékelésünk: hogy mit akarunk, vagy nem akarunk meglátni, meghallani… észlelni. Érzelmi alapú emlékeink határozzák meg, hogy észleléseink milyen érzéseket, gondolatokat, testi-lelki reakciókat (beleértve a motivációkat is) váltanak ki belőlünk.

Jó, ha ezzel, akkor is tisztában vagyunk, ha üzenetünk van valaki számára – mert őt is az érzelmi alapú emlékei vezérlik. Érzelmi alapú emlékeinek jeleivel az ő kommunikációjában találkozunk – kezdve a megjelenésétől. Nekünk kell maximálisan ráhangolódnunk, hogy megértsük a jelzéseket, plusz hagyni – sőt: motiválni! – kell, hogy beszéljen (verbálisan és nonverbálisan egyaránt). Sokan csodálkoznak, hogy nem értik a másikat, miközben „betapasztják a száját”. Sokan azon is csodálkoznak, hogy a másik nem úgy cselekszik, mint ahogyan mondta – közben azon kellene csodálkozniuk, hogy miképpen érthették félre! Vagy azon, hogy miért magyarázták bele a saját vágyaikat!

De ezek már nem a másik, hanem a mi hibáink, amelyek mögött szintén szelektív érzelmi süketség (vakság stb. – lásd fent!) állhat, csak most befelé, önmagunk irányában. Nem értjük saját magunkat, mert nem halljuk a saját hangunkat sem. Nem ismerjük a saját érzéseinket és gondolatainkat sem – részben azért, mert elrejtettük magunk elől. Igen, először önismereti irányban kell hiperszuper extraszensszé válnunk – aki önmagára süket, az másokat sem hallhat meg.

„Ha te én lennél” – szerepel a címben.

Jó lenne, igaz?

„Ha én te lennék” – akár ez is lehetne a cím, hiszen ez ugyanannak a dolognak a másik oldala.

„Ha én ÉN lennék” – ehhez mit szólsz? Másképpen fogalmazva: „Ha te Te lennél.”

Erről van szó, nem?

Meg arról, hogy amíg én nem vagyok ÉN, addig te hiába leszel TE – úgy is mint hiperszuper extraszensz –, addig elmarad a csoda, minden csoda, ami lehetne!

Lesz helyette vágy-álom, meg hogy agyszülemény minden, ami egyébként CSODA lehetne.

Belőled is!