„Annyit nyomkodják az okostelefont a gyerekek, hogy nem tudnak megfogni egy ceruzát” – meséli egyik ismerősünk a megdöbbentő olvasmányélményét, idézve egy szakértő véleményét. Én sem akartam hinni a fülemnek, helyesebben nem szerettem volna, mert nekem a ceruza volt a legjobb barátom, sőt ma is az – bár ha a feladat úgy kívánja én is inkább számítógéppel „festek”.

A ceruza mint a korlátlan fantáziám „vizuális vége” – ahogy lerajzoltam a hallott és olvasott mesék hőseit, akiket először persze el kellett képzelni. Ma a legtöbb gyerek vizuálisan (is) készen kapja a fantázia-hősöket – mások (profik) fantáziálnak és vizualizálnak helyettük.

A legtöbb gyerek ma állandóan pörög... – az életet is úgy képzelik, ahogy az érintőképernyős kütyükön látják, és görgetnék tovább az uncsi dolgokat. Márpedig egyre több minden „uncsi”, csak mert nem pörög klip- és/vagy akciófilmszerűen. Hozzászoknak az instanthoz: azonnali élmény, készen, „előrágva”, hogy csak „nyelni” kelljen. A figyelemhiány – akár már öröklötten a mamától/papától – türelemhiány, elmélyülés-képtelenség. Ráadásul sokan a hamis virtuális és médiavilágban élnek, onnan veszik a szabályokat, az erkölcsieket is.

Többször olvastam már a panaszt, hogy oktatási rendszerünk nem él eléggé a 21. század eszközeivel. Nem tudom, nincsenek ilyen irányú személyes tapasztalataim, de biztosan lehetne-kellene bővíteni a technikai arzenált, ráadásul folyamatosan. Igen, én is fontosnak tartom az új technikai lehetőségek bevonását az oktatásba, de szerintem meg kell találni az egészséges arányt: maradjanak a „mezítlábas módszerek” ott, ahol azok a hatékonyabbak. Nem fogok – „őskövületként” – arra hivatkozni, hogy hány zsenit szült a „palatábla”, de hogy a gyerekek „ne tudják megfogni a ceruzát”…! Ez azért durva! – mondanám trendiül, még ha így, idézőjelek között írtam is. (Azt én is olvastam, hogy van, ahol már a kézírás tanításának szükségességét is vitatják – szintén szakértők. Most írjam azt, hogy imádok kézzel írni? Írtam – itt!)

Egy ceruzarajz egyedi, ahogy egy akvarell vagy olajfestmény is – szemben a számítógéppel készített, mesterséges intelligenciával támogatott alkotásokkal (mint például a fenti illusztrációm), amelyekből annyit nyomtatok, amennyit csak akarok. (Meg mások is, ha megszerzik az adott fájlokat.)

* * *

Ui.: Egy kedves ismerősöm – ma már nyugdíjas –, aki bakfiskora óta tanárnak készült, igazi szív-lélekember, úgy tíz évvel ezelőtt, elmenekült a katedráról, mert belebetegedett a számára kezelhetetlen gyerekekbe és szüleikbe (ő speciel az oktatási rendszerre nem panaszkodott – bár gondolom, ő sem mindennel értett egyet). Aztán meg abba betegedett bele, hogy nem taníthat, hogy így vége az életének. (Szerencsére nem így lett.)