„Miért, Uram… hogy engedhetted?” – hallottam a kérdést egy minapi ámokfutásról tudósító egyik fotó kapcsán. Pontosabban fogalmazva: ezt a kérdést vélte valaki „kihallani” a fényképen látható férfi – feltehetően az egyik áldozat hozzátartozója – tekintetéből, amit az égre vetett. Vádlón. Vagy „csak” elkeseredetten… Így – a kép alapján – csak beleérzés ez is, az is. Az idézett kérdés is: „Miért, Uram… hogy engedhetted?”

Mások – ateisták – vitatkozva, Isten létét megkérdőjelezve kérdezik, hogy: „Miért… és hogy engedhette, ha az, akinek mondják…” Aztán újrakezdik a csak megszakított, de végeláthatatlan vitát, hogy van-e vagy nincs. Miközben közhelyszerűen evidens, hogy azoknak, akik hisznek benne, létezik. És a fordítottja is igaz, hogy azok számára nincs, akik nem hisznek benne.

Én nem vagyok istenhívő, ezért aztán a Sátánban, a megtestesült Gonoszban sem hiszek. Együtt érző fájdalmamban sem érzem szükségét az ilyen vádaknak, számonkérésnek.

És nem vagyok tudós agykutató sem, de túlontúl nyilvánvaló, hogy az emberi agy éppoly sérülékeny, mint amilyen nagyszerű. Az is közhely, hogy vannak, akik hibás aggyal születnek – itt és most a pszichopatákra gondolok csak, akik érzelmi defektusuk ellenére, amúgy ragyogó elmék lehetnek. „Csupán” az emberi érzékenység, az empátia hiányzik belőlük – mert nincs „előrehuzalozva” az agyukban. Persze születés után is „elvágható” egy-egy „huzal” – ahogy az műtétileg is igazolható –, de „el is szakadhat”, például egy baleset folytán. Sokszor azonban még ez sem kell hozzá, mert bizonyos elektrokémiai folyamatok, amelyek az agyműködést – beleértve lelkünket: az érzelmeinket – jelentik… „megbolondulnak” (hogy triviálisan” fogalmazzak). Igen, csak ennyi, és kész…

Ha elszabadulnak a kontrollálatlan érzelmek… ha elszabadulnak, mert amúgy sokakat kontrollálatlan érzelmeik irányítják (robotpilótájukként), miközben – a végletes defektusokat leszámítva – befolyásolhatjuk agyunk elektrokémiáját. Minimum azzal, hogy igyekszünk korlátozni a negatívan befolyásoló külső impulzusok hatását. Ezen túlmenően – vagy megelőzve, nézőpont kérdése –: önelemzés, önkontroll…

Persze erre megint lehet azt mondani, hogy már ezekhez is megfelelő elektrokémia és „huzalozás” kell az agyban, amelyik ezt „akarja”. De aki ezt mondja, az feladja, az szimplán az elektrokémiára és a „huzalozásra” bízza magát, lemond az említett (ön)szabályozó lehetőségéről.

Az emberi agy csodálatos… vagy borzasztó(!) – és még a csodálatost is borzasztóvá tehetjük.

Az is borzasztó, hogy milyen kiszolgáltatottak vagyunk… a genetikának; az „előrehuzalozási” véletleneknek; az utólagos programozásnak, szüleinkkel kezdve; és önmagunknak, hogy lemondunk a lehetőségeinkről, átengedjük az irányítást… Akár észrevétlenül, miközben azt hisszük, kézben tartjuk a dolgokat, az elménket is. Aztán egyszer csak egy „robbanás”…

És majd lehet Istent kérdezni, hogy miért engedte, holott önmagunktól kellett volna megkérdezni még előtte: „Mit csinálsz, hát nem látod…?” Folyamatosan… Folyamatosan kontrollálva… és befolyásolva az elektrokémiát…

Nagyon sokan felkapták a fejüket az említett ámokfutásra… olyanok is, akik egyébként nem látják a „békés hétköznapok” lélek-tömeggyilkosságait… És azt sem érzékelik, hogy bennük mi történik…

Miért…?

Önmagunktól kérdezem, nem Istentől.