„Nagy voltál…!” – veregették a vállát, mert azonnal körülvették a folyosón, amikor kicsöngettek. Aztán pedig szinte egymással versengve bizonygatták, hogy ők is ugyanúgy… hogy ők is pont azt akarták mondani annak a szemétnek. „De valahogy mégsem mondtátok!” – sajgott fel benne. Nézte és hallgatta őket, és valami mélyről jövő émelygés és undor vett rajta erőt. Fordult is el, indult a raportra az igazgatóiba. „Én persze még azt is megmondtam volna annak a görénynek…” – hallotta meg az egyik szájhőst. „Frankó – fordult vissza –, akkor gyere velem, ott lesz ő is az igazgatóiban! … Gyertek ti is, ha ti is…” De a végének már nem volt közönsége: elillantak, mint a sosem volt bátorságuk.

„Nagy voltál…!” – veregették a vállát, mert azonnal körülvették a folyosón… Aztán pedig szinte egymással versengve bizonygatták, hogy ők is ugyanúgy… hogy ők is pont azt akarták mondani annak a szemétnek. „De valahogy mégsem mondtátok!” – sajgott fel benne. Nézte és hallgatta őket, és valami mélyről jövő émelygés és undor vett rajta erőt. Úgy, mint egykor a gimiben… pont azt az érzést hívták elő a kollégái.

Természetesen megvolt az „Én persze még azt is megmondtam volna annak a…” szájhős itt is. „De hát nekem srácaim vannak, tudod!” és „Ott a hitel… törleszteni kell, hogyan vállalhatnám!” no meg „Hol találnék új állást ebben a szar helyzetben?!” jajdultak fel, amikor felajánlotta nekik, hogy „Oké, ha ti is… akkor gyertek velem a nagyfőnökhöz! … Mert nekem is vannak gyerekeim, és mi is nyögjük a hitelt, és…” De a végének már nem volt közönsége: elillantak, mint a sosem volt bátorságuk.

„Semmi sem változik! – sóhajtott fel. – És nem is a gyávaság az igazán szánalmas bennük...”