A dzsesszre szokták mondani, hogy az improvizáció művészete. Szerintem a kommunikáció is az – és nem csak azért, mert a zenét is kommunikációnak tekintem. Ahogy a dzsesszben sem azt jelenti az improvizáció, hogy összevissza zenélünk, úgy a kommunikációban sem azt, hogy összevissza beszélünk. (A testbeszédet is ideértve.) Alapvető különbség viszont, hogy míg a dzsessz-pódiumra nem lehet csak úgy felsétálni egy kis improvizálásra, addig az élet színpadán – ahová tetszik, nem tetszik, belöknek bennünket – szabadon improvizálhatunk. Szabadon, de – a dzsesszel szemben – kötelezően.
Szabadon, de nem büntetlenül, mert sokkal keményebb büntetésre számíthatunk a lelket sértő verbális és/vagy nonverbális improvizációs baki miatt, mint amilyet zenészként kapnánk akár egy bűn rossz improvizálás után. Mondhatni: a szó elszáll, a seb – ha ejtett – megmarad. Szó alatt itt kommunikációt értek a teljes spektrumában.
Kommunikálok, tehát vagyok – fogalmaz(hat)om át Descartes híres mondását. Most következzen az átfogalmazás átfogalmazása: improvizálok, tehát vagyok. És: ha jól improvizálok, akkor jól vagyok. Ha rosszul, akkor rosszul. De miért improvizálunk rosszul, amikor már magzati kommunikációnk is improvizációkra épül, és onnan kezdve folyamatos a tanulás. Egyszerű a válasz: nem a tanulás számít, hanem a tudás.
Nem az számít, hogy hány évig tanultál angolul, hanem hogy milyen szinten kommunikálsz angolul. Az élet iskolájában sem a tanulás, hanem a tudás számít. Van, aki hatvan éve tanul, mégis „minden nap” megbukik. Sokat tanult, csak keveset tud. Azért is, mert a saját hibáiból sem tanult. A kommunikációs hibáiból sem; a rossz, akár vérző sebeket ejtő improvizációiból sem. Talán észre sem vette őket. Súlyos hiba. Talán észrevette, és égre-földre fogadkozott magában, hogy soha többé… aztán mégis. Ez is súlyos hiba.
A kommunikációs hibák – az improvizáció-hibák is – érzelmi intelligenciabeli hiányosságokra vezethetők vissza, miközben maguk is érzelmi intelligencia-hibák, hiszen kommunikációnk is érzelmi intelligenciánk egyik alapeleme. Első lehetséges hiba: nem ismerjük és/vagy nem ismerjük fel az emberi érzelmeket. Második lehetséges hiba: nem tudunk a felismert érzelemnek megfelelő választ adni, mert érzelmileg gátoltak vagyunk benne. Harmadik lehetséges hiba: nem tudunk a felismert érzelemnek megfelelő választ adni, mert technikailag (szókincs, beszédtechnika…) vagyunk gátoltak benne. A legnagyobb hiba, ha mindhárom fogyatékosságunk egyszerre jelentkezik: a félreérzés (sic!) nem a megfelelő érzelmi reakciót váltja ki belőlünk, és még azt is rosszul fejezzük ki beszédünkkel és testbeszédünkkel. Érzelmi fejlődésünk megrekedhetett valahol a kezdetek kezdetén, vagy még előbb, ha érzelmi fogyatékosnak – mondjuk, pszichopatának – születtünk.
Az improvizáció a pillanat gyermeke, ott és akkor születik – mondják sokan. De azt már nem teszik hozzá, hogy akár több évtizedes folyamatos megtermékenyítés és várandósság után. Az improvizáció minden másodpercében ott a teljes életünk, akkor is, ha hibázunk, mert a hibáink is mi vagyunk. Annál inkább, minél kevésbé tanultunk/tanulunk belőlük!
A dzsessz-improvizáció tökéletes alapokra épül. Nem akadémiai vizsgára, hanem tudásra. Előbbi hiánya nem zárja ki az utóbbit. A tökéletes alapokhoz jön a zenei asszociációs készség (helyesebben tudás), és az érzelmi intelligencia minden olyan eleme, amely szükséges az improvizációhoz nélkülözhetetlen együttműködéshez a zenésztársakkal. Persze szólóban is lehet improvizálni, de az élet társas műfaj, az életben nem lehet nem odafigyelni a „zenésztársakra”. A nem lehet itt és most azt jelenti, hogy nem szabad!
A kommunikációs improvizáció – azaz spontán kommunikáció – szintén tökéletes alapokra épül. Ez sem – kommunikációs – akadémiai vizsgára, hanem tudásra. Alapvetően érzelmi intelligenciára, az emberi érzelmek ismeretére, kezelésének tudására, elsősorban önismeretre. Annak, aki nincs tisztában érzelmi színtévesztésével – ne adj’ Isten –, -vakságával vagy -süketségével, addig esélye sincs a sikeres improvizációra, amíg felismerve hiányosságait, sikeres önfejlesztésbe nem kezd.
Az improvizáció – mint spontán kommunikáció – hibáit csak tudatos kommunikációval javíthatjuk ki. Először tudatos belső kommunikációval, melynek segítségével önmagunkban tisztázzuk a problémákat. Másodszor tudatos külső kommunikációval, amely az egyén és a közösség közötti információcsere konvencióira épül. Úgy is mondhatnám, hogy a társadalmi közmegegyezés az a kommunikációs partitúra, amelyből játszanunk kell, még az improvizációinkat is.
Hogy az improvizáció pont azt jelenti, hogy nem partitúrából? Ebben különbözik a dzsessz és a hétköznapi kommunikáció. Utóbbinál a társadalmi konvenciók kijelölik az improvizáció kereteit, határait, amelyeket nem lehet sebek ejtése nélkül átlépni. Ez azért fontos, mert vannak sebek, amelyek csak viszont-sebeket ejtve gyógyulnak. Már ha begyógyulnak valaha.
Az emberi kommunikációt két nagy csoportba soroljuk, úgymint: tudatos kommunikáció és spontán kommunikáció.
A fontosnak ítélt kommunikációs feladatokra (prezentációra, tárgyalásra, lánykérésre…) tudatosan készülünk, a spontánra nem, az csak úgy jön, magától. Helyesebben magunktól, belőlünk. Csak úgy… ahogy esik, úgy puffan… Puffanunk az arcunkra, azaz pofára esünk, ha rosszat és rosszul mondtunk (testbeszédünkkel is). Holott tudjuk, hogy a jót, jól kell mondani, ha sikerre, boldogságra vágyunk. De mi másra vágynánk?! Csak úgy spontán reagálunk, akár sorsdöntő mozzanatokra is, míg a jelentéktelenebbekre tudatosan készülünk. Hogy a jót jól mondjuk. A társadalmi és üzleti konvencióknak megfelelően. Ez a tudatosság lehet azonban álruha is, mint az öltöny, amit a tárgyalásra magunkra öltünk, miközben pólóban és farmerben éljük az életünket. Viszont egy váratlan helyzetben könnyen „kiszólhat a szmokingból a farmer”, vagyis kéretlen „szóvivőnk” reagálhat „helyettünk”. Akár rosszul is.
Nincs ilyen veszély, ha nem „kettőzzük meg” a személyiségünket, ha önazonos tudatossággal éljük az életünket. Azaz önazonos tudatossággal kommunikálunk befelé (azaz önmagunkkal) és kifelé (azaz a környezetünkkel). Egy speciális kommunikációs példával, a harcművészettel élve: a harcművész attól művésze a harcnak (és az önismeretnek, önkontrollnak!), hogy improvizációja az alaposan begyakorolt, tudatos elemek jól rögtönzött alkalmazásából áll. Szemben a maga körül összevissza csapkodó pofozkodóéval.
Az önazonos tudatosság a spontán kommunikációban is megjelenik, ahogy a korábbi tudatos kommunikációs elemekből és elemekkel improvizálunk. Aktualizálva. Ez azt jelenti, hogy nem vaktában, hanem felmérjük az adott szituációt és annak szereplőit. Erre szokták tanácsolni, hogy előbb számoljunk tízig… Nehogy ránk számoljanak, vagy bennünket számoljanak ki, esetleg knockoutoljuk saját magunkat, mert ész nélkül beleszaladunk egy hatalmas balegyenesbe. Vagy mi küldjük padlóra az ellenfelet, és mégis mi leszünk a „mérkőzés” vesztesei. Ez a „Jól megmondtam neki!” jelenség, ami általában azt jelenti, hogy a rosszat rosszul… hogy „kiimprovizáltuk” magunkból a mérgünket, ahelyett, hogy megvártuk volna, hogy elmúljon. Hogy hibás érzelmeink ismét rossz választ adtak, amiből újabb rossz érzelmi alapú emlék születik. Immár nemcsak bennünk, hanem abban a személyben is, akin improvizációnk talán komoly lelki sebet ejtett. Aki bennünket már ezzel az érzelmi emlékkel azonosít magában, ez él benne rólunk.
Pedig boldogságunk csak pozitív érzelmekre épülhet, nemcsak a bennünk élő, hanem az irántunk táplált pozitív érzelmekre is.
Az érzelem-bumeráng visszatér, jól gondoljuk meg hát, hogy milyen érzelmeket ébresztünk magunkban! Mert érzelmeinkből állunk, élünk, kommunikálunk, improvizálunk. Szóval vagy „klarinéttal”…
A szó elszáll, a boldogság – amit jó esetben kiváltott – megmarad(hat).
