Nem az az igazán erős, aki nem ismeri a gyengeséget, hanem az, aki legyőzi. Vannak, akik környezetük (akár az egész világ) szemében már életükben túllépnek önmagukon (éppen azért, mert megtalálják önmagukat): szimbólumokká válnak. Mahatma Gandhi is szimbólummá vált már életében, a függetlenségi harc, az erőszakmentesség és az aszkézis jelképévé. (A Mahátma, azaz Nagy Lélek nevet is ezért kapta tisztelőitől.) Más nézőpontból: az önmagával vívott harc szimbólumává (is) vált, mert aszkézise éppúgy önmagával való harc volt, mint az erőszakmentesség hirdetése és India függetlenségéért vívott harcában való alkalmazása, valamint a börtön és az éhségsztrájkok vállalása. Lefegyverző ereje gyengeségeinek legyőzéséből fakadt – a mi erőnk sem fakadhat másból.
Közhely, hogy erőszakra általában erőszak a válasz – az óvodai perpatvaroktól kezdve a bandaháborúkon át a nagypolitika generálta világégésekig. Vagyis az erőszak nem, vagy csak időleges megoldás.
Viszont az erőszakmentesség sem mindig (sajnos mondhatnám úgy is, hogy általában nem) lefegyverző hatású. Kétségtelen, hogy nehezebb úgy meghúzni a ravaszt, ha nem egy mindenre elszánt fegyveres áll a géppisztoly célkeresztjében, hanem egy szelíden mosolygó fegyvertelen. Ennek ellenére mégis meghúzzák, ahogy Gandhival is végzett egy szélsőséges gyilkos. Vagyis vannak, akiket egyáltalán nem tart vissza gátlástalan érdekérvényesítésükben a békésen mosolygó pacifizmus. Gandhi is tisztában volt ezzel, mégis az erőszakmentességet választotta az erőszak ellen, amihez nemcsak hihetetlen bátorság kellett, hanem hatalmas erő is (hogy az egyértelműen megtorlásért kiáltó események után se ragadjon fegyvert). Ráadásul úgy hirdetni az erőszakmentességet, hogy szinte semmi sem igazolja vissza annak erejét és hatásosságát… Miközben India függetlensége egyben az ország két részre szakadását is jelentette, és nem valósult meg a vallási béke sem, Gandhit az erőszakmentesség ikonjává avatták az emberek.
És az aszkézis ikonjává is, az önmegtartóztatás terén is inkább a harcát, mintsem a győzelmét értékelve. A nagyközönség ugyan csak egy a közelmúltban megjelent könyvből értesülhetett Gandhi szexuális önmegtartóztatási küzdelméről, amelynek Jad Adams brit történész Gandhi: Naked Ambitions című műve alapján elég furcsa megnyilvánulásai voltak. Például vallási közössége olyan meztelen nőtagjaival osztotta meg ágyát (olykor egyszerre többel is, és rokonokkal is), akiknek egyébként megtiltotta(!), hogy a saját férjükkel háljanak. Gandhi állítólag ily módon is próbára kívánta tenni és edzette akaraterejét. (Vajon mit szólt volna, ha felesége is hasonló módon – fiatal meztelen férfiakkal hálva – edzette volna a saját akaraterejét?) Gandhi említett szokását még rokonsága is kifogásolta, politikai környezetének tagjairól nem is szólva. Jad Adams szerint Dzsaváharlál Nehru, a függetlenné vált India első miniszterelnöke például egyenesen rendellenesnek tekintette. Ugyanakkor az iránta érzett mélységes tiszteletből – az első indiai miniszterelnökként – lánya nevét Indira Gandhira változtatta.
Vagyis nemcsak az önmegtartóztatás nehéz, hanem annak megítélése is. Egy aszexuális ember „önmegtartóztatásán” nincs mit ünnepelni, hiszen nincs teljesítmény (erőfeszítés és harc) mögötte. Viszont a legkeményebb erőfeszítés és harc is csak akkor értékelendő, ha eredményes. Az önmegtartóztatási ÉN-harcban is. Ha néha-néha alulmaradunk önmagunkkal szemben, akkor nem. Persze azokhoz képest igen, akik meg se próbálják. Kivéve, ha értelmetlennek tartják, mondván: Miért kellene lemondani arról, ami természetes emberi igény, szükséglet és örömforrás? (Egyébként tényleg: miért is? Mondjuk egy rögeszme miatt? Miközben tudjuk, hogy hány ösztönelfojtási kísérlet vezetett lelki deformitáshoz, sőt: bűnelkövetéshez.)
Mahatma Gandhi az önmegtartóztatási küzdelme alapján az én szememben az önmagával önmagáért küzdő ember. Üzenete is világos: a komoly célok csak erőfeszítésekkel, az azokkal járó szenvedést is vállalva érhetők el. Természetesen nem kötelező aszkétának lenni, hiszen az is egy szabadon választható út – Gandhi is maga választotta magának. De mindenki csak magának választhatja – az is választás kérdése volt, hogy Gandhi önmegtartóztatási parancsát követték-e hívei. A választás pedig mindig önmagunkról kell, hogy szóljon, még akkor is, ha éppen abszolút önfeláldozásunkról van szó. (Sőt, akkor csak igazán!)
Mahatma Gandhi vereségeivel együtt is győzött, de a világ en bloc nem vált jobbá a példája által. Bár az ENSZ az erőszakmentesség világnapjává nyilvánította a születésnapját, az erőszak változatlan hevességgel tombol a világon – hétköznapi bandaháborúkban, harctereken, „békés” családi otthonokban(!) egyaránt.
Mondhatnánk azt is, hogy pont azokhoz nem jutott és jut el Gandhi üzenete, akikhez leginkább kellett volna és kellene. Mint ahogy azt is kérdezhetnénk, hogy vajon többen lennének-e az erőszak megszállottjai Mahatma Gandhi példája nélkül. Éhségsztrájkjaival is magára maradt, eredménnyel csak akkor kecsegtethetett volna az ilyen harc, ha tömegesen talál követőkre. (Ahogy egyetlen fegyveres forradalmár sem csinálhat egyedül forradalmat.)
Nekünk is választanunk kell, hogy erőszakkal vagy anélkül. És hogy erőszakkal vagy anélkül az erőszak ellen.
Magunkban is, és azzal is, hogy nem akarunk-e erőszakot tenni önmagunkon.
Ebben a vonatkozásban se felejtsük az erőszakmentesség fontosságát!
