Szinte már rutinmozdulatokkal mászott felfelé a vasszerkezeten… és mégis volt benne szorongás… sőt félelem is. Nem, nem a magasság miatt… vagy hogy leesik… hanem a kérdés miatt, ami ott motoszkált az agyában: „Meg mered tenni végre?” Akárcsak az első alkalommal, amikor felmászott a turulhoz… „De az akkor más volt!” – hallja a választ. A második is más volt: már majdnem, de még mindig nem… Talán az utolsó pillanatban… Felmászott, szinte már érezte, hogy beleveti magát a mélybe, mit sem törődve azzal, hogy kérlelik, győzködik.

Aztán mégis… hagyta, hogy leszedjék. … „De most igen, most megteszed… megteszed… megteszed!” – indult be valami örült zakatolás az agyában, ami aztán érdekes módon végtelen nyugalommal töltötte el. Közben ez a zakatolás elnyomott mindent, a szirénázva befutó rendőr- és tűzoltóautókat… nem hallotta azt sem, hogy szólongatják… A lassan feléje kúszó tűzoltólétrát se látta. Felért a turulhoz, felkapaszkodott rá és meglovagolta. Karját az ég felé lendítette, majd előrehúzta a kis hátizsákját, kihalászta a sprayt és a gyufát… Szisszent a spray, sercent a gyufa, lobbant a láng… a lelkébe kapva… Aztán égő fáklyaként zuhant…

…zuhan vissza a valóságba. Kétszer szedték le… pszichiátria… „Megérdemli, aki ilyen beszari!” – mondta magában… És most itt van, kész, annyi, vége! – mereng el a rövid tudósításon, ami őt is felvitte a hídra, a turulra… Aztán szisszent a spray, sercent a gyufa, lobbant a láng, hogy a lelkébe kapjon, mielőtt a semmibe veti magát.  

Aztán azt látja, hogy emberek jönnek… Budáról és Pestről… egyre többen… Nők és férfiak, fiatalok és idősebbek vegyesen, sőt néhány gyerek is! Jönnek, csak jönnek… szomorú elszántsággal, a kis hátizsákokkal… Vannak, akik elbizonytalanodni látszanak, ahogy a magasba bámulnak, a halálmadár hívogató szárnyaira… De aztán nekiindulnak… Másznak felfelé… akkurátus mozdulatokkal, egymás sarkában nyomulva. Aki felér, előrehúzza a kis hátizsákot… kiveszi a sprayt és a gyufát, ami szinte azonnal sercen… lobban és a lelkébe kap a láng, hogy égő fáklyaként…

S. O. S.

Save our souls!

Mentsétek meg a lelkeinket!

Ez ugrik be neki hirtelen, miközben látja a halálba hulló, lángoló ember-fáklyákat.

S. O. S.

Minden ember-fáklya egy-egy S. O. S. kiáltás…

Nem, nem… mégsem…

Ez már utána van… a visszhang nélkül maradt S. O. S. kiáltások… sikolyok után.

És éppen azért, mert hiába volt minden… a velőtrázó S. O. S. kiáltások is…

Visszaejti az újságot a metróülésre… körülnéz…

Egy férfi ül vele szemben: S. O. S. – olvassa a tekintetéből.

Kissé jobbra egy asszony: S. O. S. – könyörgi a pillantása.

Odébb egy másik nő, a kislánya mellette, szakasztott az anyja – S. O. S. … S. O. S.

S. O. S. mindenfelől!

Mellette egy srác – madzag a zsebből a fülhallgatóba, és bömböl belőle az S. O. S.

S. O. S.

Néhányan zavartan felállnak… indulnak az ajtó felé… S. O. S. hallja az üzeneteket.

Nézi az arcukat… valami nem stimmel… Az S. O. S. sem az, ami… ami a többieké… Ez azt  morzézza, hogy éppen tőlük… a többiektől mentsék meg őket! Látja, hogy legszívesebben befognák a fülüket, hogy ne hallják tőlük: S. O. S. … S. O. S. … S. O. S. És befognák a szemüket, hogy ne lássák… a lehetséges jövőjüket!

Nem bírja nézni őket… elfordítja a fejét, aztán némán maga elé mered… S. O. S. … S. O. S. … S. O. S. „Miért nem értik, hogy csak a másik lelkén keresztül menthetnék meg a sajátjukat?” – szól belülről a kérdés. „Miért nincs olyan morzejel, hogy: „Mentsük meg a lelkeiket!”

„Valami baj van?” – lép hozzá a szemben ülő férfi. Szemében a saját S. O. S. jeleit látja tükröződni… de egyre halványabban és ritkábban villog… Ahogy a férfi tekintetéből is tovatűnt az S. O. S. Valami más… valami más morzejel sugárzik belőle:

„Mentsük meg a lelkeiket!”

Egymásra mosolyognak… már ketten vannak.

Közben az a valami más morzejel… egyre hangosabban csipog…

Hirtelen ébred… és bosszús csalódással nyomja le a kétségbeesetten morzézó ébresztőórát…