„Hány lelked van?” – teheted fel magadnak a kérdést kellően filozofikus hangulatban. „Egy, miért hány lenne?” – vághatod rá, vagy kérdezhetsz vissza. Na, igen… egy… de azon belül… az egy lelkeden belül hány lelked van? Egy? Kettő? Száz? … Ezek „eredője” az az „egy”, amit a lelkednek érzel. Honnan van az első, és honnan a második… pláne honnan a „századik”? Vajon benne van a „századikban” a „kilencvenkilencedik”… meg az első is? Ahogy a másodikban is az első… aztán az első kettő a harmadikban… és így tovább. Szóval, honnan is van az első lelked? Transzgenerációs lélek-transzplantáció? Miért is ne, ha ma már evidenciaként kezelik a transzgenerációs hatásokat, mint elemi huzalozásokat az agyban.

Rendben, legyen ez az első – ami alapvetően meghatározza a másodikat, azzal együtt a harmadikat, és így tovább. Eredendő alaphuzalozásként a továbbiakat (amelyek visszahatnak az előzőekre is, egymásra is), azokat is, amelyek indoktrinációszerűen felülírni látszanak őket. (Az indoktrinációnak végül is az a célja.) Persze tudjuk, hogy a látszat néha csal. A kérdés csupán az – amire nincs egzakt számadat, nem is kell –, hogy „hány százalékban”.

Mondjuk, egy hetvenes éveidben járó férfi vagy! „Hány lélekből, hány lelkemből áll a lelkem?” – kérdezheted magadtól. Hülyén hangzik a kérdés, igaz? Miközben talán mégsem az, ha belegondolsz, hogy nyilvánvalóan nem az a lelked, mint amikor ministráns voltál vagy úttörő. Vagy, ami még szebb, egyszerre mindkettő! Egy testben, egy lélekben – ráadásul mindkét irányban teljes elkötelezettséggel. (Egy gyereknek semmibe nem kerül az ilyen „játék”.) Aztán szögre akasztottad a ministránsruhát, mert – tizenhárom éves gyerekként – kikészültél az iskolatárs kislány temetésén ministrálva; az átélt kognitív disszonancia pedig örökös szakításra késztetett az egyházzal, vallással. Miközben ma is érzed magadban az egykori ministráns kisfiút, aki sosem tudja kitörölni magából a Tízparancsolatot. Nem is akarja, de miért is akarná! Persze nem mind a tíz él benne, mondjuk úgy, hogy „csak” a morális imperatívuszok. … És vajon mi lett az úttörővel, a ministráns lelked „sziámi” párjával, mert hát az úttörőruhát meg kinőtted… mindenféle értelemben. De az a tizenkét pont… mondjuk úgy megint csak, hogy a morális imperatívuszok megmaradtak, szimbiózisban, szinergens módon hatva a Tízparancsolatból örökre rögzültekkel.     

Mondjuk, egy hetvenes éveidben járó férfi vagy, akiben meghatározó módon ma is él és hat a tizenhárom éves ministráns és úttörő lelked. „Ne ölj! … Ne lopj! … Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! … Mások tulajdonát ne kívánd!” – mantrázza, és nem felejtette el, hogy ahol tud, segítenie kell, önként szolgálni kell a közösséget, igazságosan kell cselekedni, bátran és fegyelmezetten kell élni.

Ha ezek a szavak morális imperatívuszokként visszhangoznak benned, akkor minden rendben van. Akkor ember maradtál, akkor az egykori ministráns és úttörő lelked ép és sértetlen, kiállta az idők – az újabb és újabb indoktrinációs kísérletek, manipulációk, álnok kísértések… – kegyetlen próbáját. Folyamatosan érez(het)ted, hogy ez mennyire nehéz, de hamar rájö(he)ttél, hogy nem lesz egyszerű az életed. Hetvenhárom évedből jó néhány ezt igazolja.