„De hiszen mindig azt mondtad, hogy a festés az életed!” – csodálkozott az őszes férfi. „És… ki mondta, hogy még élek?” – kérdezte a ritkás hajú. Az őszes pedig ismét csodálkozott… immár harmadszor, pedig alig kezdtek el beszélgetni. Először akkor csodálkozott, amikor a kérdésére, hogy „Hát a festés?”, idős barátja tömören csak annyit válaszolt: „Befejeztem.” … Egy házban nőttek fel… már kölökként is állandóan rajzolt és festett. Azt el tudta róla képzelni, hogy egyszer majd meghal, azt viszont nem, hogy ne fessen. „És… ki mondta, hogy még élek?” – ugrott be hirtelen az előbbi visszakérdezése. „De hát nem látszik rajtad, hogy… Valami szervi…?” – kérdezte. „Nem, semmi szervi… – felelte halkan a ritkás hajú –, a szívem…”

Az őszes férfi ismét csodálkozott, már éppen megkérdezte volna, hogy… de barátja megelőzte a válasszal: „Nem is az én szívem… a világ szíve! Meghalt, és vele halt az enyém is… amelyik festett.”

„Nyilván a gazdasági válság… festményre… művészetre is kevesebb jut… már, akinek egyáltalán… – próbálkozott az őszes. – De attól még a magad örömére…”

„Nincs »magam örömére«, ha lenne, festenék…” – felelte alig hallhatóan a ritkás hajú.

Barátja szinte tiltakozott: „Nem értem!”

„Én sem! – hangzott a válasz. – De számít az, ha ismerjük a halál okát? Feltámadunk attól?”

„Anyagi… természetű… gondjaid vannak?” – kérdezte óvatosan az őszes.

„Nem, dehogy! – mosolyodott el a ritkás hajú először, amióta beszélgetni kezdtek, majd ismét borongósra váltott. – A világnak vannak… helyesebben a pénz… a világ szívét…!”

„De hiszen a világ szíve… dobog… úgy, ahogy, de dobog” – próbálkozott ismét az őszes.

„Az én szívemben nem… és erre nincs szívátültetés” – felelte halkan a ritkás hajú.

Az őszes pedig úgy érezte, hogy mintha az ő szívében is valami… és gyorsan elköszönt.