„Miért, Uram… hogy engedhetted?” – hallottam a kérdést egy minapi ámokfutásról tudósító egyik fotó kapcsán. Pontosabban fogalmazva: ezt a kérdést vélte valaki „kihallani” a fényképen látható férfi – feltehetően az egyik áldozat hozzátartozója – tekintetéből, amit az égre vetett. Vádlón. Vagy „csak”…

Két tiritarkába öltözött férfimodellt láttam a fotón – a stílusguru viszont „két személyiséget”. Egy beágyazott fotó a Facebook-posztban, semmi többet nem tudni a két modellről, csak hogy tiritarkába öltöztették őket… Na jó, annyit azért tudhatunk a személyiségükről, hogy jó pénzért hajlandók…

Tehát Lombroso a szupermarketben… ráadásul mindjárt kettő is! Persze hogy idézőjellel… mert csak a szellemét idézte a két asszony… hetven és a pénztár felé araszolva. Úgy csöppentem „tudományos” eszmecseréjükbe, hogy mögéjük kerültem a sorban. Pár mondat után jelent meg Lombroso szelleme… akkor…

Önmagadon kívül senkiben sem csalódhatsz. … Hogy miféle hülyeség ez már megint? Hogy éppen most csalódtál a pasidban/csajodban… harminc év után a férjedben/feleségedben… a barátodban… az emberekben… a világban… az igazságban?

„Vajon hány álarcom van az álarcom alatt… és vajon melyik az igazi… álarcom?” ‒ kérdezte magától, miközben a velencei karnevál álarcos maskaráit nézte a YouTube-videón. Elbűvölte a színpompás látványorgia, a tömény giccsbe forduló művészet (és a művészetbe forduló tömény giccs), a parttalan…