Rossz, aki rosszra gondol – szokták mondani. Ugye, Te nem vagy rossz, és nem arra gondoltál, hogy pejoratív értelemben… hogy a jól fizetett… kőgazdag herékre gondoltam, amikor az Ingyenélők címet adtam ennek a pár sornak. Merthogy kifejezetten progresszív jelenségről – mentalitásról, attitűdről… – van szó abban a cikkben, amely a lassan világmozgalommá terebélyesedő új életmóddal foglalkozik. Gyakorló hívei – hívői? – szembefordultak a fogyasztói társadalom pazarlásával, azaz tudatosan minimalizálják – ahol lehet, nullára csökkentik – a létfenntartásukkal, életvitelükkel kapcsolatos költségeiket. Ismétlem: (ön)tudatos döntésről van szó, és nem kényszerről!

1.,
– Elegem van! – fakadt ki a szegény ember.
– Nekem sajnos még nincs – felelte a milliárdos.

2.,
– Mindent tudok rólad!
– Mit mondjak… nem irigyellek!

Úgy gondolom, inkább csak lehetne, mármint hogy mindenből lehetne tanulni. A kiigazításomból egyértelműen kiolvasható a szomorú realitás, hogy sokan nem élnek a „Mindenből lehet tanulni” lehetőséggel. Annyira nem, hogy vannak, akik még a saját kárukon sem tanulnak – hiába a másik bölcsesség, hogy az okos más kárán tanul… De vissza a címbeli tételmondathoz, hogy „Mindenből lehet tanulni”! Nyilván jót akarnak ezzel a biztatással (ugyebár annak is felfogható). A „mindenből” azt jelenti (alig bújtatott hangsúlyozással), hogy még a rosszból is lehet hasznosat (azaz valami jót) tanulni. Mert hiszen: miért biztatnának bárkit is a rossz tanulására?

„Annyit nyomkodják az okostelefont a gyerekek, hogy nem tudnak megfogni egy ceruzát” – meséli egyik ismerősünk a megdöbbentő olvasmányélményét, idézve egy szakértő véleményét. Én sem akartam hinni a fülemnek, helyesebben nem szerettem volna, mert nekem a ceruza volt a legjobb barátom, sőt ma is az – bár ha a feladat úgy kívánja én is inkább számítógéppel „festek”.

1., Az élet a legnagyobb illuzionista.

2., Aki mást pocskondiáz, önmagát is gyalázza.

3., Voltak, akik imádták, és voltak, akik gyűlölték a hazugságai miatt.

Mint a por a nyitott ablakon keresztül, észrevétlenül szállnak be szavak a lelkünkbe… És formálnak vagy deformálnak, építenek vagy rombolnak, fényt hoznak vagy sötétséget, szellemi és lelki értelemben is. Hányan vannak, akik azt hiszik, hogy a tisztaság vakító fénye ragyogja be szellemük/lelkük kápolnáját, miközben a sötétség különös délibábjában gyönyörködnek! Milyen könnyen átjárhatna a sötétség engem is… átvéve az irányítást fölöttem, ha nem védeném elmémet, lelkemet, szabadságomat, ha nem figyelnék az igenis észrevehető(!) „észrevétlenekre”.

Kezdjük az utóbbiakkal, az önálló vélemény nélküli emberekkel, akik ügyes papagáj módjára, gondolkodás nélkül ismétlik a „maguknak választott” orákulumot. Tragikomikus – hol tragikus, hol komikus, igazából „two in one” –, ezért aztán sírsz vagy nevetsz… Bár éppen sírhatsz is a röhögéstől! Főleg akkor, ha a maguknak választott orákulumuk csinál egy hátraarcot, amit persze ők is azonnal követnek, mert birkamódra követik a vezérürüt…