1.,
– Apámtól örököltem a tehetségemet – mondja büszkén a festőművész.
– Meg a szegénységedet is – teszi hozzá a felesége.
2.,
– Kétségtelenül nagy művész lehetett volna belőlem… – mondja a feleségének a jelentéktelen festő.
– Ez így van, abszolút… ha, mondjuk, tehetségesnek és szorgalmasnak születtél volna.
Ó, hogy hányszor szédítettek bennünket különféle utópiákkal?! A magamfajta, koravén ateistáknak – tizenhárom éves korom óta vagyok az – a különféle, „száz évvel ezelőtti” sci-fi látnokok kínálta víziók maradtak a csodálatos jövőről mint ránk váró földi „kánaánról”. Persze, jogosan rávághatod azonnal, hogy nemcsak utópiákkal kecsegtettek minket, hanem – mások – egyenesen disztópiákkal riogattak bennünket. Minden olvasó megkaphatta a vágyott izgalmakat. Most viszont nagyon úgy tűnik – nem számít, kire mire vágyik –, az utópiák kora lejárt. Kivéve a fantasztákat – legyenek sci-fi szerzők, szektavezérek (akár politikaiak is) vagy szimpla, beteges hazudozók.
1., Hiába próbálta önmagát túlkiabálni.
2., Egyre többen tévesztették össze saját magával.
3., Minél többet tudott, annál kevesebbet szeretett volna…
Vagy inkább 21. századi sáskajárás? Felszisszentél? Csak nem most is turistáskodni készülsz valahová? Ez sokaknak rossz hír(!) ‒ neked meg az lehet a rossz hír, hogy egyre több helyen nem látnak szívesen. Soroljam? Na, csak a példa kedvéért: Velence, Barcelona, Dubrovnik, Párizs, New York, Tokió… Már Izland sem. Hogy miért? Komolyan kérdezed? Nézd csak meg ezt a fotót, a Velencére nehezedő luxusóceánjárót… szinte agyonnyomja a mellette apró maketteknek tűnő házakat.
1., Megvetette a gyengéket… amíg ő volt az erősebb.
2., Nem ismert tisztességes embereket… csak hülyéket.
3., Makulátlanságát jól fizetett ügyvédek hada garantálta.
