„Miért, Uram… hogy engedhetted?” – hallottam a kérdést egy minapi ámokfutásról tudósító egyik fotó kapcsán. Pontosabban fogalmazva: ezt a kérdést vélte valaki „kihallani” a fényképen látható férfi – feltehetően az egyik áldozat hozzátartozója – tekintetéből, amit az égre vetett. Vádlón. Vagy „csak” elkeseredetten… Így – a kép alapján – csak beleérzés ez is, az is. Az idézett kérdés is: „Miért, Uram… hogy engedhetted?”
1., Megvetéssel kezelte a megvetésüket.
2., Már önmagával szemben is kétszínű volt.
3., A pillanatnak élt… hogy eljön majd egyszer.
Rossz, aki rosszra gondol – szokták mondani. Ugye, Te nem vagy rossz, és nem arra gondoltál, hogy pejoratív értelemben… hogy a jól fizetett… kőgazdag herékre gondoltam, amikor az Ingyenélők címet adtam ennek a pár sornak. Merthogy kifejezetten progresszív jelenségről – mentalitásról, attitűdről… – van szó abban a cikkben, amely a lassan világmozgalommá terebélyesedő új életmóddal foglalkozik. Gyakorló hívei – hívői? – szembefordultak a fogyasztói társadalom pazarlásával, azaz tudatosan minimalizálják – ahol lehet, nullára csökkentik – a létfenntartásukkal, életvitelükkel kapcsolatos költségeiket. Ismétlem: (ön)tudatos döntésről van szó, és nem kényszerről!
1.,
– Elegem van! – fakadt ki a szegény ember.
– Nekem sajnos még nincs – felelte a milliárdos.
2.,
– Mindent tudok rólad!
– Mit mondjak… nem irigyellek!
Úgy gondolom, inkább csak lehetne, mármint hogy mindenből lehetne tanulni. A kiigazításomból egyértelműen kiolvasható a szomorú realitás, hogy sokan nem élnek a „Mindenből lehet tanulni” lehetőséggel. Annyira nem, hogy vannak, akik még a saját kárukon sem tanulnak – hiába a másik bölcsesség, hogy az okos más kárán tanul… De vissza a címbeli tételmondathoz, hogy „Mindenből lehet tanulni”! Nyilván jót akarnak ezzel a biztatással (ugyebár annak is felfogható). A „mindenből” azt jelenti (alig bújtatott hangsúlyozással), hogy még a rosszból is lehet hasznosat (azaz valami jót) tanulni. Mert hiszen: miért biztatnának bárkit is a rossz tanulására?
„Annyit nyomkodják az okostelefont a gyerekek, hogy nem tudnak megfogni egy ceruzát” – meséli egyik ismerősünk a megdöbbentő olvasmányélményét, idézve egy szakértő véleményét. Én sem akartam hinni a fülemnek, helyesebben nem szerettem volna, mert nekem a ceruza volt a legjobb barátom, sőt ma is az – bár ha a feladat úgy kívánja én is inkább számítógéppel „festek”.
