És akkor végre meglátta az örvénylő ragyogást, amely mint egy végtelenbe vesző fényalagút, mutatta az utat. De nemcsak mutatta, hanem be is szippantotta őt. Közben meg úgy érezte, hogy az a távoli vakító fény belőle árad, mert sikerült felszabadítania magában… Látta, ahogy sugárzik-árad belőle a fény, átragyog az arcán. Már csak messziről hallotta a Mester szavait: „Benned van a fény… én csak segítek felizzítani! Benned van a tudás, bölcsesség… amihez kell ez a fény, én csak segítek neked… Kapcsold ki a gondolkodásodat, amely megakadályozza a tisztánlátást… hogy megértsd a dolgok… a világ lényegét… és önmagad! Hogy önmagad lehess! Én csak segítek neked… én csak ahhoz kellek, hogy beindítsam ezt a láncreakciót! A belőlem áradó fény…”

Persze azért akaratlanul csak-csak visszakapcsolt néha, ilyenkor „racionálisan” is feldolgozta a hihetetlen szárnyalást, a külső és belső univerzumával való egyesülés földöntúli élményét. Megértette, hogy nem volt hiábavaló a számtalan vargabetű… a korábbi próbálkozások. Mintha minden spirituális zsákutca segítette volna, hogy végre megtalálja azt, amit százfelé indulva keresett. Meglepődött, hogy magában vitatkozik a Mesterrel, akinek mindent köszönhet, hiszen hiába lenne ott benne a fény, ő kell hozzá, hogy képes legyen felragyogtatni.

Ahogy a benne élő tudás és bölcsesség is csak a Mester segítségével… „Kapcsold ki a gondolkodásodat, amely megakadályozza a tisztánlátást…” És hagyta, hogy a Mester átadja neki a belőle áradó fényt… Ő meg átadta magát a Mesternek, mert megértette, hogy csak a kölcsönös egymásba fogadás, a tökéletes egyesülés által… Hányszor hallotta a korholást, hogy „Még mindig a gondolkodásod rabja vagy, így sosem adhatom át a fényemet, hogy felragyogtassa a tiédet!”

De már itt az örvénylő ragyogás, a fényalagút végén pedig sugárzó önmaga… Elmerült önnön ragyogásában… Később pedig egyáltalán nem lepődött meg, hogy milyen keserűséggel törnek elő az egykor oly ragyogó élmények emlékei. Azután hogy végre meglátta a sugárzó sötétséget… amely belőle áradt… A sötétség pedig megszülte a fényt… az igazit, hogy lássa a valódi arcát, amit már majdnem elveszített… ÖNmagát keresve.

Ekkor visszatért a jelenbe.

Még két-három helyen belelapozott az újabb NAGY LELEPLEZŐ könyvbe, aztán csendes szomorúsággal elmosolyodott. „Ha Amerikában írtad volna, akkor talán még kasszasiker filmet is csinálnának belőle…” – mondta csak úgy, magában.

És már látta is a könnyes tekinteteket a mozikban és a képernyők előtt, hallotta a felszisszenéseket és a szipogást: „Döbbenet, megvilágosodás, katarzis…” Aztán minden marad úgy, ahogy volt. Sőt: lesznek olyanok is, akikben éppen az elrettentő leleplezés kelti fel az érdeklődést valamelyik szekta, szektaszerű képződmény, önjelölt istenség, vagy „csak” guru iránt… tőlük remélve megváltást.

A kárhozattól a megváltást!  

„Még az is lehet, hogy valakinek éppen ez a film, helyesebben könyv, hiszen nem Amerikában… jelenti a szikrát, aminek fényében rádöbben »isteni mivoltára és küldetésére«. Vagy csak ráérez az üzleti lehetőségre: »Kicsit átvariálom…« gondolhatja, és valóban, még jogdíjat sem kell fizetnie, nincs franchise meg ilyesmi” – mormogta magában kellő beleéléssel. „Mindig lesz elég kiégett, reménytelen, céltalan… ember, aki megváltásra vár. Önmagát pedig »bárki« megválthatja azzal, anyagi értelemben feltétlenül, ha megváltást ígér másoknak” – tette hozzá cinikusan. „Bárki, aki kellően gátlástalan, netán pszichopata… És mindent készen kap hozzá… például az internetről… meg az ilyen nagy leleplezőktől… tényleg csak egy kicsit kell átvariálni.” 

Egyrészt ezért nem írta meg a saját kálváriáját – vagyis hogy legalább ő ne adjon ötleteket mások kizsákmányolásához. Másrészt pedig úgyis hiába! Ebben biztos volt, hiszen neki sem segített, hogy néhányan megpróbálták felnyitni a szemét. Most is hallja a válaszait: „Ez nem olyan…” „Kollektív öngyilkosság… persze volt olyan, de ez teljesen más!” „Igen, volt olyan guru, aki a mérhetetlen vagyont felhalmozva…” „Ez nem is szekta…” „Ő nem isteníti magát…” Ma már tudja, hogy a kollektív öngyilkosságba manipulált szerencsétlenek is hasonlóan védték a védhetetlent: a „BOLDOGSÁG”-rabszolgaságot, a szexuális visszaéléseket, az anyagi kisemmizést… a „csodatevőt”, az „orákulumot”… „aki érte, értük önzetlenül mindent…”

„Ó, hát a ragyogás sötétsége!” – sóhajtott fel, aztán ijedten pillantott körbe a könyváruházban… de megnyugodhatott, senki nem volt a közelében. – „Még azt hinnék, bolond vagyok… Pedig már nem!”

„Kapcsold ki a gondolkodásodat, amely megakadályozza a tisztánlátást…” – szól az általános parancs, ezt variálják, és mondják, csak mondják, amíg az agyadba nem égetik. Közben meg eufória és „flow” – mintha ősi sámándobok peregnének az agyadban, elnyomva mindent, ami észhez téríthetne. Elkápráztat a sötétség sosem látott ragyogása – a boldogtalanság boldogsága!

Ó, a BOLDOGSÁG!

Mindenki BOLDOG akar lenni – így, csupa nagybetűvel.

Érthető – addig, amíg önnön ellentétébe nem csap át. Hányan vannak, akik menekülnének a megtalált „BOLDOGSÁG”-ból, amikor rádöbbennek arra, hogy az egész hazugság! HAZUGSÁG! Az első pillanattól kezdve az volt, csak elkápráztatta őket önnön érzéscsalódásuk (sic!): a vágy, amely elhitette velük az amúgy nyilvánvaló hazugságokat. Nem vették észre a csapdát, amelybe elégedetlenségük hajtotta őket. Csak a vágyálmukat látták, és csodálatos valóságnak hitték a hazugságot. Mert persze volt, aki rájátszott erre a vágyra, s mintegy „hologramként” eléjük vetítette „beteljesült” vágyálmukat.

Ők meg azt hitték, hogy bennük van a hiba, hogy nem tudják elérni az elérhetetlent. Csakhogy a hologramot nem lehet megfogni, átölelni, nem lehet beleköltözni… Persze folyamatosan azt sulykolták beléjük, hogy: „Még mindig nem adtad át magad teljesen…” Ők pedig lassan mindenről lemondtak, mindent feláldoztak az érzéscsalódásért (sic!) – közben pedig kapkodták a hologram-boldogságot… a semmit!

Mindig vannak, akik készen kínálják a BOLDOGSÁGot – mint például a lottófőnyeremény elérésének tuti módszerével házaló orákulum. De vajon miért kell neki az aprópénz, amikor a határtalan gazdagság titka a „zsebében” van? Na, ilyen kérdést nem szabad feltenni, mert akkor oda a „megvilágosodás” és az önzetlenül kínált „BOLDOGSÁG”. (Mint a bagóért kínált lottófőnyeremény.)

Mindenki BOLDOG akar lenni – így, csupa nagybetűvel. És BOLDOGSÁG-hologramokban vesznek el… BOLDOGSÁG-hologram csapdákba sétálnak bele…

Én is azt mondom, amit a „Mester”: „Kapcsold ki a gondolkodásodat, amely megakadályozza a tisztánlátást…” – csak ellentétes „előjellel”. Azt a gondolkodást kapcsold ki, amit éppen ő, meg a hasonszőrű gazemberek hipnotizáltak beléd, amely miatt elveszítetted a tisztánlátásodat. Illetve annak maradékát is, hiszen egy részét már korábban elveszítetted, átvette helyét valamilyen irracionális vágy – talán hogy menekülj a fojtogató racionalizmusból. Ami szintén „csak” hibás gondolkodásmód! De nem az a helyes válasz rá, hogy akkor jöjjön az irracionalizmus… egy még inkább hibás gondolkodásmód. A még rosszabb nem lehet a rossz ellenszere.

Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak az agyában… felidézve a sorokat, amiket papírra vetett, amikor még azt hitte, hogy ki kell írnia magából a pokoljárását. És persze bosszút is akart állni… meg segíteni a gyanútlanoknak…

Aztán visszatette a „NAGY LELEPLEZÉS”-t a „HÓNAP SZENZÁCIÓJA” polcára.

Valóban határtalanul szabadnak érezte magát, ahogy kilépett a tavaszi ragyogásba, amelyben örvénylő káprázattá oldódott a belváros lüktetése. Úgy érezte, hogy szinte magába szippantja… miközben biztos léptekkel szárnyalt a kislányáért az óvodába.