Döbbenten figyelte, ahogy egyre áttetszőbbé vált az arca. Végül már mintha egy üvegajtón tükröződött volna – miközben mindjobban kivehetővé vált, hogy mintha az arcán túlról nézne vissza önmagára… arra, aki innen figyelte. Zavaros, ugye? Ő is pontosan ezt a szinte őrjítő zavart érezte, miközben…

Két tiritarkába öltözött férfimodellt láttam a fotón – a stílusguru viszont „két személyiséget”. Egy beágyazott fotó a Facebook-posztban, semmi többet nem tudni a két modellről, csak hogy tiritarkába öltöztették őket… Na jó, annyit azért tudhatunk a személyiségükről, hogy jó pénzért hajlandók…

„Angyaaal? … Na persze, hát mi más! De nézd csak meg alaposabban!” – mondta a férfi indulatosan a fiúnak. … „Na, látod már, hogy ki is rejtőzik a szende angyalarc… angyalálarc mögött? Mert álarc, ha nem vetted volna észre!” – tette hozzá feldúltan. Aztán a szemei elkerekedtek… a fülének se akart…

Tehát Lombroso a szupermarketben… ráadásul mindjárt kettő is! Persze hogy idézőjellel… mert csak a szellemét idézte a két asszony… hetven és a pénztár felé araszolva. Úgy csöppentem „tudományos” eszmecseréjükbe, hogy mögéjük kerültem a sorban. Pár mondat után jelent meg Lombroso szelleme… akkor…

Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben…

Akinek volt már példaképe, az jól tudja, hogy mekkora erőt ad(hat). Aki veszített már el példaképet, az jól tudja, hogy mekkora erőt vesz el… erőt és energiát, amit a csalódás feldolgozására kell fordítani, ha kiderül, hogy hamis kép alapján választottuk. … A példaképpel automatikusan azonosulunk,…

Szentimentális vacak, ócska primitív szemét… – és még sorolhatnám a megbélyegző minősítéseket, amelyek nemcsak műveknek, produkcióknak, előadóknak szólnak, hanem azoknak az olvasóknak, nézőknek, hallgatóknak is üzennek, akiknek tetszik a szentimentális vacak, ócska primitív szemét… Sőt – már…

„Neked van valakid… ne is tagadd!” – támadt az asszony a férjére azonnal, ahogy az belépett az ajtón. „Szervusz, drágám!” – köszönt neki a férfi, és meg akarta csókolni, de a felesége dühtől szikrázó szemei megbénították. „Te megőrültél?” – kérdezte döbbenten az asszony. Aztán újult erővel…

„Megáll az idő…” – kezdte el sercegni bennem egy „gramofon” a régi-régi slágert, amikor egy Facebook-bejegyzés kommentjéhez fűzött megjegyzésemre érkezett választ olvastam. „Megáll az idő…” – hallottam közben ismét… aztán megint, újra és újra. Elakadt a tű a „régi korongon”… „megállt az idő”, hogy…

„Szeretet az, amit annak érzek” – mondta az asszony a férjének. „Így van, szeretet az, amit annak érzek – válaszolta a férfi –, és szeretetnek érzem, amit adok neked.” „Én meg azt érzem, hogy ez nem szeretet – vágott vissza a felesége –, mert nem az, amit én szeretetnek érzek.”