Döbbenten figyelte, ahogy egyre áttetszőbbé vált az arca. Végül már mintha egy üvegajtón tükröződött volna – miközben mindjobban kivehetővé vált, hogy mintha az arcán túlról nézne vissza önmagára… arra, aki innen figyelte. Zavaros, ugye? Ő is pontosan ezt a szinte őrjítő zavart érezte, miközben értetlenül bámulta önmagát innen – meg onnan az ittenit. Helyesebben onnan – az üvegarcon túlról – egyre többen néztek vissza rá!

1., Önmagától félt, nem az egyedülléttől.

2., Már önmagát is csak érdekből szerette.

3., Jól ismerte magát… ez volt a legborzasztóbb.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a szeretet-emberek. Becsülöm a motivációjukat, de…! „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a piszkos manipulátorok is. Undorodom a motivációjuktól… és nincsen semmi de! És éppen a piszkos manipulátorok miatt van ott a „de” a szeretet-emberek tisztességének elismerése után.

„És sohasem szabadulhat a bűntudattól, élete végéig mardossa majd a lelkét!” – olvasom most éppen így, amit oly sokféleképpen variálnak kvázi lelki elégtételként… És vágyott büntetésként annak, aki megbántotta őket. Most éppen egy verbális inzultus elkövetőjének bűntudat-bűnhődését reméli-jósolja egy tollforgató.

1., Háborúra is kész volt a békéért.

2., Csak a szónoklataiban volt hazafi.

3., A háborút megnyerte, a békét elveszítette.

És majd egyszer csak BUMMM! … Befelé vagy kifelé… befelé és kifelé… Minden bizonnyal a befelé robbanás indítja be a kifelé robbanást. A belső robbanás hozza működésbe a kifelé robbantó „szerkezetet”. De mi okozza a belső robbanást… azt a „szerkezetet” mi hozza működésbe? Vagy még inkább: ki?

1., Nem a gépek gépiesítették el a világot.

2., Nem a pocsolya tehet róla, ha belelépsz.

3., Nem talált benne semmi kivetnivalót… a föld.