A HITet nem kötöm semmilyen valláshoz, pláne egyházhoz, általánosan és pozitív értelemben használom. Ismerjük a mondást: „Hiszem, ha látom…” De miért kellene látnom ahhoz, hogy higgyem? – kérdezhetünk vissza. Nemcsak azért, mert látásunk (tágabb értelemben tudásunk) véges, szemben hitünkkel, amely végtelen lehet, hanem azért is, mert HITünk teremtő erejű lehet, „valósággá” változtathatja azt, amiben hiszünk. Azért nem véletlenek az idézőjelek, mert nem hétköznapi valóságra gondolok.

Döbbenten figyelte, ahogy egyre áttetszőbbé vált az arca. Végül már mintha egy üvegajtón tükröződött volna – miközben mindjobban kivehetővé vált, hogy mintha az arcán túlról nézne vissza önmagára… arra, aki innen figyelte. Zavaros, ugye? Ő is pontosan ezt a szinte őrjítő zavart érezte, miközben értetlenül bámulta önmagát innen – meg onnan az ittenit. Helyesebben onnan – az üvegarcon túlról – egyre többen néztek vissza rá!

1., Önmagától félt, nem az egyedülléttől.

2., Már önmagát is csak érdekből szerette.

3., Jól ismerte magát… ez volt a legborzasztóbb.

„Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a szeretet-emberek. Becsülöm a motivációjukat, de…! „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – mondják a piszkos manipulátorok is. Undorodom a motivációjuktól… és nincsen semmi de! És éppen a piszkos manipulátorok miatt van ott a „de” a szeretet-emberek tisztességének elismerése után.

„És sohasem szabadulhat a bűntudattól, élete végéig mardossa majd a lelkét!” – olvasom most éppen így, amit oly sokféleképpen variálnak kvázi lelki elégtételként… És vágyott büntetésként annak, aki megbántotta őket. Most éppen egy verbális inzultus elkövetőjének bűntudat-bűnhődését reméli-jósolja egy tollforgató.

1., Háborúra is kész volt a békéért.

2., Csak a szónoklataiban volt hazafi.

3., A háborút megnyerte, a békét elveszítette.