Egyáltalán nem csodálkozom, ha meglepőnek tartod a fenti címet. Sting Rolling Stone-nak adott interjújában beszélt a saját „halálpróbájáról”, és annak fontosságáról. Úgy fogalmazott, hogy tapasztalatai szerint a legtöbb ember teljes pánikban és rettegésben hal meg. Magától a haláltól retteg és pánikol – a haláltól mint „történéstől” és mint „állapottól”. Sting „halál-filozófiája” szorosan összefonódik a mexikói kultúra elmúláshoz való hozzáállásával, amely nem tragédiaként, hanem az élet természetes és ünnepelhető részeként tekinti a halált.

1.,
‒ Regényt szeretnék írni…
‒ Akkor írj!
‒ De nem tudok írni.
‒ A legtöbb író így van vele… csak ők nem vallják be.

2.,
– Ilyen verseket én is tudnék írni!
– Persze, ha olyan tehetséges lennél, mint én.

1., Mióta nem tudott álmodni, felébredni se volt kedve.

2., Minden nőben anyai érzéseket ébresztett… az anyját kivéve.

3., Szó szerint elvarázsolta a közönséget… de visszavarázsolni sajnos már nem tudta őket.

Megint csak nézi az eget, és nem tud betelni a látvánnyal… nem azzal, ami van, hanem azzal, ami nincs, helyesebben van, csak nem látszik… nem látszanak… A csillagok, amelyek most is ragyognak, csak nem neki, mert neki sem látszanak… és amelyek kínzóan hiányoznak már évek óta. Nem is a szemének, sokkal inkább a lelkének. Régóta úgy érzi, hogy meglopták, mert az a milliónyi tündöklő gyémánt-csillag kapcsolta össze a világmindenséggel, amíg látta őket, amíg beragyogták a lelkét.

1., Üres volt a feje ‒ ezért aztán az élete is.

2., Nem véletlen, hogy nem hitt a véletlenben.

3., Ismerem az igazi álarcodat – mondta az álarca.