„Nehogy már ennyivel megússza az a mocsok!” – horkant föl, és mérgesen a szemétbe hajította az interneten rendelt vudubabát. Aztán maga látott hozzá, hogy elkészítse – belevarrva valamennyi, ellene elkövetett bűnét annak a ribancnak. Igazából már a varrás közbeni indulatainak végezniük kellett volna a nővel, aki elszerette a férjét, mindez azonban csak előjátéka volt remélt bosszú-orgazmusának. Még hátravolt a rítus, amelyre oly gondosan készült.  Amikor végzett a varrással, előbb a piros papírból kivágott szívet ragasztotta a vudubabára, majd a dög – ahogy magában nevezte – internetről letöltött és kinyomtatott arcképét.

„Na, most vigyorogj, te…” – sziszegte, és lassan belemerült a „szertartásba”. Izgalomtól remegő ujjai közé fogott egy tűt, aztán mély levegőt vett és kéjes mozdulattal beledöfte a papírszívbe. Előbb a döbbenet lett úrrá rajta, ahogy meglátta a kibuggyanó vért, majd metsző fájdalom hasított a szívébe. Önkéntelenül kapott oda, valami forró nedvességet érzett. Elrántotta a kezét, és szinte tébolyultan nézte sötéten vöröslő vérét. Aztán elfeketedett előtte minden, a „szertartás” véget ért. Már nem látta a kezéből földre hulló vudubaba arcán a gúnyos vigyort.

Egy feng shui guru agymenése miatt kutakodtam az interneten, akkor akadtam rá egy (majd több) vudubabákat (is) kínáló webshopra. Gondolom, mondanom se kell, nagyot néztem. Ezt a vudus dolgot – még „humoros” formában is – betegesnek érzem. Hiába is akarnák egyesek – mondjuk a vudubabák forgalmazói – szépíteni, mégiscsak rontásról, azaz ártó szándékról van szó. Azzal a forgalmazói védekezéssel sem foglalkozom, hogy létező igényt elégítenek ki, már csak azért sem, mert szerintem egyben generálnak is. Nehezen tagadható ugyanis, hogy véletlenül ráakadva – például feng shui izék után kutatva – sajnos felkeltheti az érdeklődést. És mondjuk úgy: kínálja a „megoldást” a valamilyen sérelmüket feldolgozni képtelen embereknek.

Bevallom – talán nem kell szégyellnem –, csak halvány, semmitmondó gondolatfoszlányok éltek bennem a vuduról. Ezek egyértelműen a sötétséghez, gonoszsághoz, fekete erőkhöz és hasonlókhoz kapcsolódtak. Kicsit utánanéztem, hogy valóban annyira sötét-e a dolog, mint hiszem. Igen, és rémisztőnek érzem!

Azt is, hogy a XXI. században ilyen késztetések léteznek, és Magyarországon is, akár a környezetünkben is, hiszen senkinek sincs a homlokára írva, hogy milyen erők vezérlik. Én természetesen nem hiszek a rontásban, mások viszont – úgy tűnik – igen, és ez elborzaszt. Rettenetes, hogy vannak olyan emberek, akiket olykor a legmegátalkodottabb ártó szándék vezérel, a legsötétebb erőket hívják segítségül mocskos céljaik eléréséhez. Az internet korában egyre kevesebbet kell a fantáziánkra bízni, de mint a bevezetőből látható, beindult az agyam.

Bárcsak szimpla fantáziálás lenne az egész, de nem az! Nagyon nem!

Ha nem hiszed, nézz utána Te is a neten! (Bár ne, igazából nem ajánlom!) Sajnos sem a butaság, sem a gonoszság nem idegen a XXI. század emberétől sem. Ha úgy tetszik, sokan érzelmileg a legsötétebb középkorban élnek. Köztük iskolázott emberek is! A szabadság lehetőséget biztosít az ilyen „tanok” terjesztésére is.

Felesleges boncolgatni, hogy mi késztet embereket arra, hogy az irracionalizmus felé forduljanak – természetesen az emberidegennek érzett racionalizmus. Azt is mondhatnánk, hogy minél képtelenebb, annál jobb. Üzletileg is, hiszen az angyaloktól a sátánig minden piacképes és profitábilis – ennek megfelelően ott vannak a könyvesboltokban és a médiában. Meg a hétköznapjainkban is, elég, ha a közéletet átható verbális vudura gondolsz, amely barátokat, sőt családtagokat fordít(ott) egymás ellen! Vagy a munkahelyi verbális vudura…

Szóval, a vudusok itt élnek közöttünk. És rontanak vudubabák nélkül is!

Ezekkel a beteg érzelmekkel nem tudok mit kezdeni – helyesebben azzal, hogy vannak emberek, akik nem tudnak mit kezdeni beteg érzelmeikkel. Olyanokkal, amelyek akár a másik ember elpusztításának vágyáig, szándékáig vezetnek, hogy a továbbiakról ne is szóljak. Ha már nem lehet büntetlenül belevágni valakibe a nagykést, vagy elvágni a torkát (nem részletezem tovább, hiszen a gonoszságban is végtelen az emberi kreativitás), akkor tegyük úgy, hogy ne érhessenek tetten! Meg azért könnyebb – a legelvetemültebbek kivételével ez még szempont – a vudubabába döfni, mint élő emberbe.

Hirtelen érzelmi felindulásból nem lehet vuduzni – sem vudubabát rendelni, sem elkészíteni!  

Nem, a vuduzással „higgadt” kiszámítottsággal akarnak kárt, bajt, szenvedést, esetleg halált okozni!

Inkább ne próbáld meg elképzelni azt az érzelmi poklot, amit a vuduzónak meg kell járnia – hacsak nem elmebeteg –, hogy ilyesmire vetemedjen, hogy túlvilági erőket hívjon segítségül a másik ember elpusztításához!

De mégis…

Szerinted milyen érzés lehet vudubabát varrni?

Milyen indulatok fércelik össze a rongydarabokat?

Eltervezni, utánajárni, hogy miként kell, hogyan a leghatásosabb… Vajon mit érez az, aki az ujjai közé fogja a tűt, hogy a babába döfje? És mit érez akkor, amikor beledöfi? Különösen akkor, amikor a szívébe döf! Csak elégtételt vagy „orgazmusa” van – netán, mint egy kéjgyilkosnak? Tényleg nemcsak a vudubabát látja, hanem a gyűlölt személyt is? A fájdalmát, szenvedését, netán a haláltusáját is?

Mi igazolhatná az ilyen borzalmat?

Semmi!

Látatlanban is ki lehet jelenteni, hogy általában aránytalan indulatokról van szó, tévútra került érzelmekről. Nehezen vitatható, hogy eltorzult érzelemvilág áll az ilyen reakciók hátterében.

Hány gyilkosság történik szerelemféltésből, bosszúból, mert elhagyták az illetőt? Ilyesmiért ölni? Ilyesmiért gyilkos indulatoknak utat engedni? Most nem a hirtelen felindulásból, azonnal gyilkolókra gondolok, akik pillanatnyi érzelmi rövidzárlat hatása alatt követik el szörnyű tettüket, hanem azokra, akik érlelik magukban a gyilkos érzelmeket, és „higgadt” racionalizmussal tervezik meg a büntetést. (Mert úgy érzik, nekik kell megtorolniuk az őket ért sérelmet – nemcsak azért, mert a törvény erélytelen, hanem mert él bennük az igény a személyes bosszúra. Csak az nyújtja a kívánt kielégülést sérült lelküknek.) 

Vajon hány ilyen ember él a környezetünkben? Hányan képtelenek az arányos érzelmi reakciókra? Hányan vannak, akik nem urai az érzelmeiknek? Vajon hányan vuduznának meg bennünket is – olyan dolgokért akár, amelyek egyébként az élet természetes rendjéhez tartoznak. Mert nincs abban semmi természetellenes – bár roppant kellemetlen, mi több, fájdalmas lehet –, ha például az embert megcsalja, elhagyja a kedvese, és véget ér a soha véget nem érőnek remélt szerelem. Ezért meg kellene ölni? „Direktbe” vagy vudusan? Előtte még imádta, utána meg kést a szívébe? Vagy azt, akit talált helyette? Mikor talán saját maga az oka, hogy – mert bár lángolt érte – kihűlt a kapcsolat! (Na jó, saját magát csak nem vuduzza meg!)

Az embert olykor – sajnos – elragadják negatív érzelmei (a túlzó érzések rossz gondolatokat szülnek, gonosz motivációkat ébresztenek stb.), aminek akár tettlegesség is lehet a következménye. Szomorú. Azonban csak rajtunk múlik, hogy ne váljon borzasztóvá. Az aránytalan érzelmi reakciókat – embereknél! – bűntudat, bánat stb. követi. És a szégyen önmagunk előtt, ami életünk végéig elkísér bennünket. Akkor is, ha bűnünket és a miatta érzett szégyenünket sikerül a tudatalattinkba száműznünk.

Ha szúrunk, önmagunkat is megsebezzük!

Nem mindig érezzük a szúrásunk okozta fájdalmat (az előbb említett száműzés miatt sem), és nem látjuk a magunkon ejtett sebet sem, nincs előbukkanó vércsepp sem. De akkor is ott van láthatatlanul – és ezért gyógyíthatatlanul.

Ne engedjük, hogy érzelmeink vudubabájává váljunk!

És azt se, hogy vudubabázással magunkra hozzuk a rontást!