„Mindenki zseni” – ezek a kezdő szavai annak a valójában tévesen(!) Albert Einsteinnek tulajdonított idézetnek (igazából nincs rá bizonyíték, hogy bármi köze lenne hozzá), amelybe lépten-nyomon belebotlik az ember a Facebook-oldalakat nézegetve. Nos, hiába roppant hízelgő az általánosító megállapítás, én nem vagyok zseni! Na, most én annyira nem vagyok zseni, hogy az említett megállapítást sem értem. Pontosabban: nem értek egyet vele. Szemben azokkal, akik ezerszámra megosztják a Facebookon… és akkor még csak a magyarokról beszélek.

Persze egy pillanatra én is megszédültem, hogy zseni vagyok! Aztán elszomorodtam, hogy: Ennyiből állna a zseniség? Ennyi a zsenialitás… slussz-passz? Utána pedig elnevettem magam a viccen. Mert nem tudom másnak tekinteni, de nem is akarom.

Egyébként sem szeretem az ilyen „mindenki”-s megállapításokat. Ott van például a „Minden nő szép”! Hát annyira biztosan, mint amennyire zseni! Sajnos a természet – vagy a Teremtő – igazságtalan: vannak, akikkel alaposan elbánt. Kivel szépségileg, kivel szellemileg… vannak, akiknél mindkettővel.

De ha már annyit adott, hogy minimális önismerettel meg tudom állapítani, hogy nem vagyok zseni, akkor sok kellemetlenségtől megkímélhetem magam.

Persze vannak, akik rögtön megmagyarázzák, hogyan kell érteni! Hogy mindenki zseni(ális) valamiben: ki a matematikában, ki az ágyban… De ez sem igaz, mert van, aki sem-sem, a matekban sem, meg az ágyban sem… Miközben – az utóbbinál maradva – lepedőakrobatának képzeli magát!

Visszatérve az önismeretre: tehát abban sem kell zseniálisnak lenni, hogy megállapítsuk magunkról… Ki ezt, ki azt – én például azt, hogy nem vagyok zseni. És örülök neki, mármint annak, hogy meg tudom állapítani magamról! Szerintem jobban járok vele, mintha elhinném, hogy – „mint mindenki” – én is zseni vagyok.

Annyi „zseni” teszi magát nevetségessé napról napra… meg boldogtalanná… és akár a családját is.