Jó, ha nem felejted el: nem te kellesz… általában… hanem csak(!) valami belőled, tőled… valamire. Nem te kellesz, csak a tudásod, a munkád… csak a pénzed, a szavazatod… a haszon, amit hajthatsz. Nem te kellesz, csak az ölelésed, a csókod, a tested… csak az élvezet, amit nyújthatsz. Ugye, milyen kiüresedett, elidegenedett, kegyetlen… ugye, milyen lelketlen?!

Mert hiszen mégiscsak az ember lelke…! És az a legkegyetlenebb és leglelketlenebb, amikor a lelked kell „nekik”… hogy totálisan átvehessék a hatalmat fölötted, mert hiszen mégiscsak az ember lelke…!

A lelkedbe férkőzve akarják megszerezni a lelked… mert hiszen erőszakkal nem lehet!

Az igaz lélek igaz lélekre vágyik és vár… hogy önzetlenül önmagát adhassa!

Ó, milyen szép, amikor „a lelkek egymásra találnak…” eufória… hozsanna! Aztán egyszer csak mintha valami hiányérzet… mintha megloptak volna… és ahogy oszlik a rózsaszín eufóriaköd, rájössz, mire is kellett a lelked… Hogy az is csak arra, amire az ölelésed, a „csókod”, a tested…!

Az igaz lélek igaz lélekre vágyik és vár…

Igaz lélekre!

De közben jó, ha nem felejti: „Nem te kellesz…”