1., Igaza volt… tíz évet kapott érte.

2., Olyan nagyravágyó volt, amilyen kishitű.

3., Csak arra volt esze, hogy a mások eszével…

Az újszülött felsír… aztán elvágják a köldökzsinórt. … De mi lesz a másik kettővel? … Hogy milyen másik kettővel? Az érzelmi köldökzsinórról beszélek, helyesebben köldökzsinórokról, hiszen kettő van, még ha egynek tűnik is. Egy oda, egy vissza: egy az anyából a gyermekébe, egy pedig a gyerekből az anyjába. Persze a fenti kérdés a jövő kérdése, talán csak évtizedek múlva lesz aktuális, hiszen most még ezek – az érzelmi köldökzsinórok – is újszülöttek. Ugye nem kell magyaráznom, hogy mennyire különbözhetnek ezek az érzelmi köldökzsinórok? Szélsőséges esetben akár a halál is „áramolhat” valamelyiken, ha nem vágják el időben. Márpedig nem mindig vágják el időben… holott tudják, hogy el kellene, mert élet-halál kérdése…

Mottónak azt írnám, hogy ha azt hiszed, veled nem történhet meg, akkor már meg is tetted az első lépést afelé, hogy megtörténhessen. Pár éve egy főként fiatal diplomásokból álló társaságban az elhelyezkedési nehézségek kerültek szóba, valamint az, hogy miként lehet túlélni azt az időszakot, amíg állást talál a pályakezdő. Nem voltak túl rózsás hangulatban az érintettek – néhányan a társaságban az első munkahelyükre vadásztak már jó ideje. Főleg ők voltak azok, akik hitetlenkedve és irigykedve hallgatták egy Svédországba nősült fiú beszámolóját arról, hogy a munkanélküli fiatal diplomások odakint olyan szociális ellátásban részesülnek, amelyből a megélhetés mellett egy kisebb lakás bérlésére és egy szerényebb autó tartására is telik.

„Kitértem a hitemből!” – mondta feldúltan, majd még hozzátette: „Illetve hát innen…” „Ezzel nem lettem sokkal okosabb” – felelte a barátja, de némileg megnyugodott, mert bizony megrémült, amikor a templomkert kapuja előtt majdnem felöklelte a dúvadként kirohanó férfi. „De mi hát van veled?” – kérdezte tőle, aztán aggódva folytatta: „Olyan vörös volt a fejed, azt hittem, besztrókolsz itt nekem!” „Hát beült ide… ide, közénk, érted… az apám gyilkosa!”

1., Az érzelmi süketségre nincs hallókészülék.

2., Tagadott mindent… és ez felért egy beismeréssel.

3., A sosem volt múltba menekült a sosem lesz jövő elől.

Ha láttad, emlékszel. Mert nem lehet elfelejteni! Fellini Rómájában járunk… (Fellini’s Roma, 1972) A mester ismét a mélybe fúr… mint filmjében az alagútfúró munkások, és mint a fúrógép, amely nemcsak a földet harapja acélfogaival, hanem az időt is.

A HITet nem kötöm semmilyen valláshoz, pláne egyházhoz, általánosan és pozitív értelemben használom. Ismerjük a mondást: „Hiszem, ha látom…” De miért kellene látnom ahhoz, hogy higgyem? – kérdezhetünk vissza. Nemcsak azért, mert látásunk (tágabb értelemben tudásunk) véges, szemben hitünkkel, amely végtelen lehet, hanem azért is, mert HITünk teremtő erejű lehet, „valósággá” változtathatja azt, amiben hiszünk. Azért nem véletlenek az idézőjelek, mert nem hétköznapi valóságra gondolok.