A sötétvörös hajzuhatag keretezte leonardói szépségű leányarcon – melyben gyönyörködve elmerült – megjelent a szörnyű blaszfémia első árnya. Egy aprócska gúny a szája szegletében… és megvetés is… Mindez villámként csapott a szívébe. Hát még, ami utána következett! A lány alabástrom színű homlokán – belülről lángolva, kifelé égve – megjelent a borzasztó jel… A lefelé irányuló pentagram, amivel nemrég találkozott egy a sátánistákkal foglakozó cikkben. Talán a tudatalattija tiltakozott, és csupán látomás volt az egész, ahogy az álomarc szörnybe fordult: szemén és száján lángnyelvek csaptak ki… aztán a sátáni vigyor… mintha önnön autodaféjában kéjelgett volna… hogy így gyújtja lángra a világot.

Nem lepődött meg, tudta, hogy ez lesz… biztos volt benne, hogy éjszaka is előjön… ha már ébren is ezt álmodta. Teljesen beleivódott az agyába… képtelen volt kitörölni a lány arcát. Ahogy leült vele szemben a villamoson… Ő pedig azonnal belefeledkezett a sötétvörös hajzuhatag keretezte leonardói szépségű leányarcba… közben pedig nem tudott mit kezdeni az aprócska gúnnyal a szája szegletében… meg a megvetéssel… Amíg lejjebb nem csúszott a tekintete… a lány éjfekete pólójára, amelyen gúnyosan és megvetően szintén ott lángolt a jel… a sátánisták szimbóluma…  

Döbbenten kapta vissza tekintetét a lány arcára… „Miért?” – üvöltötte megnémulva a rettenettől. Még maróbb gúny volt a válasz… úgy érezte, szinte az arcát égeti… hogy a megvetés porig alázza… „Ez a pokol, amit nekem szánsz?” – kérdezte magában, miközben az értetlenségét és megrökönyödését egy másik kérdés kezdte enyhíteni: „Talán nem tudja… nem is érti… talán csak…” Egyszerre álltak fel, hogy leszállnak, a lány előre engedte… „Tudod, hogy ez nagyon rossz vicc?” – kérdezte tőle hirtelen visszafordulva, önmagát is meglepve, már a járdán. „Ki mondta, hogy viccnek szánom?” – csapott ki a „láng” a lány száján.

Aztán halálos nyugalommal folytatta, ahogy elhelyezkedtek egymással szemben a buszon. (Mint utóbb kiderült, szinte szomszédok a lakótelepen.)

Nagy csalódás volt neki, ami következett. Olyan jó lett volna, ha a lányból süt a butaság, a primitívség, a műveletlenség… Olyan jó lett volna… De nem: a lány kifejezetten műveltnek tűnt, olvasottnak, szépen beszélt és választékosan fejezte ki magát. Minden ellenvetésére azonnal volt válasza – ráadásul olyanok, amelyek egyre kevesebb ellenvetésre adtak módot, miközben elementáris erejű tiltakozási vágyat váltottak ki belőle. A lány példákkal hozakodott elő: filozófusok, teológusok… jól ismerte a Bibliát… olykor szinte költői képekkel élt, máskor festményekre utalt, filmekre… Logikusan érvelt, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet és a szerepét. Úgy tűnt: kvázi a Sátán evangelizátorának tartja magát. Új megváltásról beszélt lángoló szavakkal és tekintettel… és hittel, hogy próféciája valósággá válik… merthogy: a világ megérett a megváltásra.

„Meg bizony – gondolta ő is –, minden szavad azt igazolja… magad vagy rá a legjobb bizonyíték!”

„De hát akkor is – fordult a lányhoz –, nem gondolod, hogy ez a póló, rajta ez a szörnyű jel… hogy egyeseket… felháborít…”

„És? Soroljam, hogy engem milyen jelek triggerelnek?” – kérdezett vissza magabiztosan, amiből kétségtelenül kiérződött a fenyegetés: „Keresztre feszítselek?”

„Viszontlátásra!” – mondta a lány, amikor leszálltak.

Ő pedig csak morgott valamit az orra alatt, nem tudta kimondani, hogy „Viszontlátásra!”

És ennek ellenére viszontlátta.

Helyesebben: nem szabadult tőle…

Sem hazafelé menet, sem otthon…

Mindegy volt, hogy mibe fogott… pár másodperc, és megjelent a lány… A sötétvörös hajzuhatag keretezte leonardói szépségű leányarc… Hiába kapcsolta be a tévét… mintha minden csatorna őt sugározta volna. Hiába menekült az internetre… mindenhonnan ő nézett vissza… Nem segített a zene sem… mintha mindenütt a lány „szólózott” volna.

Nem csodálkozott hát az éjszakán sem, a rémálmon sem…

Azon vette észre magát, hogy megváltásért imádkozik, miközben nem is volt vallásos.

„Ígérem neked, hogy eljön a megváltás!” – hallotta a lány hangját…

Beleremegett.

Nagyjából eddig tartott az ismerős asszony története, amely – ahogy mesélte – szinte bénítóan hatott a társaságra, ahol előadta. Mint elmondta, órákon keresztül ment a vita… ő részletesen idézte a lányt is, önmagát is. A társaság vegyes volt: nem hívők és hívők (ki ilyen, ki olyan vallás elkötelezettje, vagy csak szimpatizánsa). Az ateisták sem egyformán gondolkodtak. … Érdekes módon, mindenki a saját hitében megerősödve „ébredt” a kezdeti bénultságból. Az ateisták is. Mindannyian úgy érezték: megvívták harcukat a Sátánnal, és győztek.

De vajon a lány… a leonardói szépségű…?

Vajon kit, milyen megváltás ígéretével…? Egyáltalán milyen lehet az a reménytelenség, amely ilyen megváltásért kiált?

És az, aki éppen az ilyen „megváltás” ellen kiált? Hogy „Neki még nagyobb szüksége van rá, hiszen…!” – mondják az önfelkent(!) „megváltók”, akik „látják” a láthatatlant(!), „hallják” a hallhatatlant(!).

Miért is olyan pokolian(!) ismerős ez?