Történelmi példák – a népirtásokat is beleértve! – és napi tapasztalatok egyaránt bizonyítják, hogy azok, akik nem tudnak önmagukon uralkodni, másokon akarnak. Vannak közöttük olyanok is, akik még arra sem veszik a fáradságot, hogy „szolgálat”-nak hazudják uralkodásukat, hatalmaskodásukat.

Automatikusan a címben olvasható kérdéssel reagál az ember, amikor enyhe (vagy kevésbé enyhe) lesajnálással közlik vele, hogy: „Még nem vagy azon a szinten, hogy…” Mindezt észérvek helyett, de annál nagyobb fensőbbségtudattal. Ahogy fanatikus hívőkhöz illik, akik méltóságon alulinak tartják, hogy…

„A szeretet mindent legyőz!” – írja az egyik véleményvezér. Be kell vallanom: én ezt bizony sosem hittem el. Mert ugyebár a történelem, a jelen valóság… és például azért sem, ami pár mondattal később követi az idézett „biztatást”.

„Halva született szavak!” – jutott eszébe a számítógép-monitort nézve. A sírás kerülgette… miközben az örömért írt, az írás eksztázisáért. Ami megint elmaradt… ahogy egy ideje mind gyakrabban. Helyette keserűség, üresség… kiégettség. Nézte a halott szavakat, amelyek négy, az egész képernyőt betöltő…

Ki nem állhatom a „mindig nekem van igazam” embereket – akik akkor is magukat tartják a megfellebbezhetetlen igazság egyedüli tudóinak és képviselőinek, akikhez feltétlenül igazodni/alkalmazkodni kell, ha a feketére fehéret mondanak, és akkor is, ha „megvilágosodnak” (vagy csupán ‒ például ‒ anyagi…

„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért…