„Kitértem a hitemből!” – mondta feldúltan, majd még hozzátette: „Illetve hát innen…” „Ezzel nem lettem sokkal okosabb” – felelte a barátja, de némileg megnyugodott, mert bizony megrémült, amikor a templomkert kapuja előtt majdnem felöklelte a dúvadként kirohanó férfi. „De mi hát van veled?” – kérdezte tőle, aztán aggódva folytatta: „Olyan vörös volt a fejed, azt hittem, besztrókolsz itt nekem!” „Hát beült ide… ide, közénk, érted… az apám gyilkosa!”

Elcsuklott a hangja, de – egyre vörösödő fejjel – folytatta: „Miatta lett öngyilkos… vagyis ő ölte meg… te is tudod, ahogy mindenki… Persze a törvény szerint nem! Ó, nem! … Ahogy a többi galádsága is… törvénybe nem, »csak« a jó erkölcsbe ütköző! … És most »megtért«… és beült az áldozatai közé… mert én is az vagyok, áldozat, az apám halála miatt… A »tékozló fiú«… a »megtért bárány«… örvendezzünk, halleluja! Hát nem, nem és nem! Én nem szívok egy levegőt egy ilyennel… még ha nem is »keresztényi« tőlem!”   

„Nyugi, nyugi! Már megint megy fel a pumpa, látom!” – próbálta csitítani a barátja. Aztán – mintegy magyarázóan – mondta tovább: „De hát… persze én nem ismerem pontosan… szóval a testvéri szeretet… megbocsátás meg hasonlók, és igen, a megtért tékozló fiú… meg a… Hát elfogadtad ezt is, nem? … Hitbuzgó keresztényként… Emlékszel, hányszor jöttél nekem…? Én meg, hogy: »Ne prédikálj, légy szíves!«”

„Na persze, úgy is más… elméletben! De azért, hogy apám gyilkosa…! Szóval, amikor a pap is a szószékről… mert hát érezhető volt… tapintható volt a feszültség a templomban… De biztos vagyok benne, hogy előre készült, ez azért várható volt… Nyilván voltak, akik tudtak róla, talán tiltakoztak is… meglepődnék, ha nem! Szerintem ez a »megtért bárány« már előre… De mindegy is!” – hadarta.

„És erre te…?” – kérdezte a barátja.

„Igen, és erre én… ezt te nem tudod kirobbantani… ha valahová beteszi a lábát… helyesebben a patáját… mert az ördögnek ugyebár patája van! S lám, már ő a »jó keresztény«, nem én… merthogy én nem tudom a keblemre ölelni megtért »testvéremet«!”