Az, ha valakinek nincsenek kérdései, nem azt jelenti, hogy mindent tud, hanem azt, hogy még kérdezni sem tud. Mert ahhoz is buta. Vagy mert ahhoz is gyáva… Vagy mert tartja magát a „Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna!” félreértéséhez, hiszen – témánknál maradva – a bölcsesség forrását éppen a feltett kérdések jelentik. Kétségtelen tény, hogy a kommunikációm én vagyok; hogy szavaimból állok én is és a világom is; hogy nemcsak az minősít, amit mondok, hanem az is, ahogyan mondom; hogy a hallgatásom is sokatmondó; hogy a kérdéseim is jellemeznek. Tükrözik spirituális, érzelmi és kognitív intelligenciámat, műveltségemet.

A kérdések visznek előre, és visznek közelebb embertársainkhoz is. Rossz kérdésre kaphatunk jó választ, de a fel sem tett kérdésre biztosan nem. Aki gyáva feltenni a buta kérdését, csak ahhoz „bátor”, hogy megőrizze a butaságát.

Aki nem mer kérdezni, magát sem ismerheti meg, márpedig akkor sosem lesz ura az életének – statiszta marad élete filmjében. Feltehetően néma statiszta, hiszen, aki nem tud kérdezni magától, az válaszolni sem tud. Nem tud mit kezdeni magával. Mások fogalmazzák meg „ön”ideálját, mutatják meg „ön”képét, másoktól kapja az „ön”becsülését, mások adják az „ön”bizalmát – természetesen a saját érdekeik szerint. Pedig nem kellene, hogy mások „távirányítsák” az „életét”! Csak meg kellene kérdeznie magától: Ki vagyok én? Ki akarok lenni? Hogy megadhassa ÉN-válaszait, megfogalmazhassa ÖNideálját, hogy valódi ÉN-tükrében nézhesse meg ÖNképét, hogy ÖNbecsülést, és azon keresztül ÖNbizalmat adjon magának, és HITet, hogy: Tudhatom, amire képes lehetnék/vagyok! Hogy a „buta” kérdésektől eljuthatok az okos kérdésekig, és közben egyre bátrabb leszek kérdezni is. Ne felejtsük el: senki nem született okos kérdésekkel!

Az ember társas lény, már ha kommunikál, mert különben csak az igénye, szükséglete van meg. Kérdések nélkül nincs emberi kommunikáció, és emberi közösség sem, mert nem lehet a közösség tagja az, akinek csak „válaszai” vannak. Nem, mert a közösség ösztönösen ráérez a mindig csak „válaszolók” veszélyességére. Például arra, hogy az, aki nem kérdez tőlem/engem, az nem kíváncsi rám, annak társként nem vagyok fontos. Csak szolgaként, akivel kiszolgáltatná magát. (Már ha hagynánk, mert miért is hoznánk magunkat kiszolgáltatott, szolgai helyzetbe?) Aki nem kérdez tőlünk, attól kérdeznünk sem kell, anélkül is pontosan látjuk, hogy milyen ember! Aki nem kérdez tőlünk, kérdés nélkül „válaszol”, igaz, nem azt és nem úgy, ahogy szeretné, csak nem érti… (Mert magát sem érti!) Talán, ha megkérdezne bennünket! Vissza is kanyarodtunk szépen!

Kanyarodjunk még tovább, vissza a bevezetőben megfogalmazott egyik állításhoz: A kommunikációm én vagyok. Az, hogy szavainkból állunk magunk is és a világunk is, értelemszerűen nemcsak a kijelentő, hanem a kérdő mondatokra is igaz. És nemcsak a mire, hanem a hogyanra is. Jót, jól – azaz a jót, jól mondani. Magunkhoz és az aktuális kommunikációs partnerhez képest és méltón, közös érzelmi nyelvet használva. Érzelmi intelligenciánk adja a megfelelő kérdést a szánkba, miután érzelmi-röntgenfelvételt készített az aktuális partnerről. Természetesen aktuális érzelmi állapotát is messzemenően figyelembe véve, hiszen minden embernek megvan a maga általános és aktuális tabulistája, amiről általában és aktuálisan nem szabad kérdezni. (Miközben van egy „össztársadalmi” tabulista is, amelyet a közmegegyezés szabályoz. De nem véletlen az idézőjel-használat!)

A kommunikáció veszélyes „szerszám”: gyógyíthatunk is vele, de fegyverként is használhatjuk, akár ölhetünk is vele. Egy érzelmi analfabetizmusból fakadó kérdéssel könnyen lélekgyilkosság kísérletébe keveredhetünk. Pusztán „gondatlanságból”! „Ha tudtam volna...” – kezdődhet a mentegetőzés! De miért nem tudta? Nem kérdés! Azért, mert elmaradt a kérdés! Mert nem kérdezett! Talán mert nem tudott kérdezni. Miért nem tudott? Azért, mert nem tanult meg, mert nem „kérdezte meg”, hogyan kell. Vagy talán azért, mert nem mert kérdezni! Miért is nem mert? Azért, mert korábban nem voltak olyan kérdései, amelyekre bátorító válaszokat kaphatott volna.

A kommunikációm én vagyok. A kérdéseim is, hogy mikor és milyen kérdéseket teszek fel, és hogy miként.

A hazug embernek a kérdései is hazugok; az önzőnek a kérdései is önzők; a rablónak a kérdései is rablók; a szélhámos a kérdéseivel is be akar csapni. De vannak szerető kérdések is, amelyek simogatnak. Vannak segítő kérdések is, olyanok, amelyek elsősegélyt nyújtanak; sőt, újraélesztő kérdések is vannak! Rávezető kérdések is vannak, amelyek választ adnak az akár fel sem tett kérdésekre! Vannak gazdagító kérdések is, amelyekre olyan választ adunk „magunktól”, amelyek gazdagabbá tesznek – bennünket is, de akár másokat is.

Jót, jól – a kérdésekkel is!

A jó kérdést is elronthatjuk, ha rosszul tesszük fel, és nem csak hogy a célunkat nem érjük el vele, de akár ellenkező hatást is kiválthatunk. Igen, egy rossz kérdéssel akár öngyilkosságot is elkövethetünk! (Na, nem harakirit, hanem csak úgy, „gondatlanságból”!) És akár úgy is, hogy meg sem szólalunk! Igen, mert a tekintetünkkel, egy kézmozdulatunkkal is kérdezni tudunk. Vagy akár vallatni is. Sőt: kínvallatásra is képesek vagyunk velük!

Mi a célunk? A BOLDOGSÁG! A kommunikációnk is ezt szolgálja. A külső is, hogy boldogító kapcsolatokra tegyünk szert. Boldogító kérdésekkel is! A boldogító kérdés BOLDOGSÁGot okoz a megkérdezettnek, visszahatásaként pedig nekünk is. Ne szégyelljük az ilyen, másokat is boldogító önzésünket!

Mi a BOLDOGSÁG titka?

Ez egy jó kérdés, ugye?

Jó választ kívánok rá!