Már meg sem lepődöm, amikor újabb és újabb internetfóbiás váteszek állnak elő armageddon-víziójukkal a civilizációnkat fenyegető globális katasztrófáról. A veszély súlyosságára mi sem jellemzőbb szerintük, mint hogy több milliárd, digitális vírustól fertőzött szerencsétlen világszerte szinte eufórikus hangulatban rohan önnön vesztébe. Az „agysejtfaló” eszköz pedig ott lapul a zsebükben vagy a táskájukban, esetleg az asztalukon virít. Mindegy, hogy okosnak „becézett” telefon, tabletnek keresztelt táblagép, laptop vagy PC. Az a közös bennük, hogy „az emberiség önpusztításának függőséget okozó eszközei”. Mármint az internetfóbiás váteszek szerint.

1., Mindig úgy lopott, mintha ő adott volna.

2., Nagy szíve volt… még nagyobb ürességgel.

3., Nemhogy adni, még visszaadni sem volt képes.

Hogy ilyen nincs? Hogy tudhatnám, hogy nem is lehet, merthogy a mesterséges intelligenciának (MI) nincsenek, nem is lehetnek érzései. Nemcsak tudhatnám, hanem tudom is. Először is pontosítok, az úgynevezett generatív mesterséges intelligenciára gondolok, vagyis arra, amelyet egyre szélesebb körben használunk, szövegeket, képeket, videókat készítünk vele, vagy „csak” szimplán társalgunk vele. (Valamelyikkel, mert hiszen több közül választhatunk.) Második pontosításként annyit, hogy nem arról beszélek, hogy „mije van” a generatív mesterséges intelligenciának, hanem arról, hogy mit érezhetünk bele. Akár egy empatikus nőt is. Ezt olvasván természetesen még egy wannabe MI-guru is azonnal kiröhög: „Ne antropomorfizáljuk a gépet!”

Kétségtelenül hülye cím, de egyszerűen nem találtam jobbat, amelyik kifejezhetné azt a lehetetlen helyzetet, amikor úgy „azonosulsz” valamivel, hogy közben érzed, hogy igazából talán mégsem… esetleg egyáltalán nem. Először tán beleérzel valamit – például a látens szabadságvágyadat, amit ily módon „kiélhetsz”... Igen, az érzéseink könnyen becsaphatnak bennünket, főleg a félreérzéseink (sic!). Aztán „tisztulhat” a kép, hogy mégsem vagy azonos azzal – mondjuk – akire öntudatlanul kivetítetted valamilyen vágyadat, ily módon benne látva megtestesülni azt, ami mégsem az, aminek az „első pillanatban” érezted. Ennek ellenére – mert egy fajta „kielégülést” jelent – továbbra is belevetíted, beleérzed „magad” az adott személybe, helyzetbe, nem törődve annak igazi lényegével.

1., Az igazi pap sosem papol.

2., Az isteni szikra nagyon is emberi.

3., Sok közös volt bennük… ami elválasztotta őket.