1., A művelt ostobák még szánalmasabbak.

2., Csak egy életünk van… és talán az se az.

3., A rossz tükör jobb… mert akkor ráfoghatod, hogy...

„Rohanó idő!” – sóhajtanak sokan, miközben az óramutatók ugyanolyan sebességgel járnak körbe-körbe, mint kétszáz évvel ezelőtt. Nem az idő rohan, hanem azok, akik erre panaszkodnak! „Semmire sem jut idő!” – ezt is sokan panaszolják, miközben vannak emberek, akiknek mindenre jut idejük. Mindenre, ami fontos! Egyszerűen azért, mert nem fecsérlik olyan időt rabló dolgokra, amelyekre semmi szükségük nincs. Szemben az idézett panaszkodókkal – akiknek érdekes módon pont a fontos emberekre és dolgokra nem jut idejük.

1., Már csak halni jár belé a lélek.

2., Nem a haláltól félt, hanem a feltámadástól.

3., Sosem kellett senkinek… a halál kivételével.

Az ember az anyag „csúcsterméke”, úgy is mondhatom: csodája. Függetlenül attól, hogy az anyagot az univerzum – azaz maga az anyag/energia – vagy Isten teremtette. Pontosítva az első mondatot: az emberi gondolkodás az anyag „csúcsterméke”, amellyel visszahat önmagára is. Általában öntudattalanul. A „csúcstermék” csúcsteljesítménye azonban megkérdőjelezhetetlenül a tudatosság, különösen az önmagára – önnön anyagára – visszaható tudatosság. Világteremtő tudatosságról beszélek: a belső és külső világot teremtő, alakító tudatos gondolkodásról.

Teste-lelke lassan lecsillapodott, az arca is kisimult, az elmúlt percek érzelemviharainak immár nyoma sincs. Boldogság csillog a szemében, ahogy kinyitja, sugárzik belőle az eddig talán sosem tapasztalt eksztázis. Hálás tekintettel fordul a férfi felé, akinek az iménti hihetetlen orgazmust köszönheti. Megérinti a kezét, amely még mindig a vállán nyugszik, felpillant rá, tekintetük egybeforr… „Soha nem érhet véget ez a csoda…” – legalábbis a nő úgy érzi. A férfi azonban mosolyogva továbblép, egy pillanatra el is tűnik a hatalmas kivetítőkről. De a kamera követi, immár a következő – még eksztázisban hullámzó – lány vállán pihen a keze…

1., Álnéven ért el álsikereket.

2., Többen csodálták a mellszobrát, mint a regényeit.

3., Egyes rajongói kifejezetten gyengítették az önbecsülését.

Ha – ahogy sokan állítják – hit nélkül nem lehet élni, akkor kétségtelenül van élet a halál után. Csak az a kérdés, hogy milyen. Úgy gondolom, nem kell tudományos vitát nyitni a hit fontosságáról, és azt is elfogadhatjuk, hogy a hit elemi szükségleteink közé tartozik. (A hittel itt és most sem vallási, értelemben foglalkozom.) Úgy is mondhatjuk, hogy hitünk tesz bennünket emberré.