A mese arról szól, hogy a királyfi legyőzi a hétfejű sárkányt. A valóság pedig arról, hogy a hétfejű sárkány győzi le a királyfit. De szerencsére nem mindig, és éppen azért kell a mese, hogy ez minél kevesebbszer fordulhasson elő. A mese még akkor is hitet ad, hogy képes vagy legyőzni a hétfejű sárkányt, ha tudod, hogy csak mese.

A mesédben te vagy a királyfi, aki… a valóságban pedig sokszor a benned és ellenedre élő hétfejű sárkány is, akinek egyik feje éppen azt kiáltja feléd, hogy: „Nincs esélyed ellenem!” Egy másik feje pedig – a szájából kicsapó lángnyelvekkel – megvakít, hogy ne is lásd őt! Sokan nem is látják. Az ellen pedig, amit nem látunk – még ha mernénk és akarnánk is –, fel sem vehetjük a harcot.

A mese a látásunkat is visszaadja. A leghatásosabb mesék, a filmek megtanítanak nézni és látni – hogy lássunk, ne csak nézzünk; és nézzünk, ne csak bambán bámuljunk ki a fejünkből.

Talán már nem is csodálkozol azon, hogyan került ide Natalie Portman.

Tán azt sem kérdezed, hogy miért nem fekete hattyú… vagy legalább fehér. Igen, azért szivárvány, mert számtalan színét mutatta meg az embernek – azaz nekünk – és az élet(ünk)nek. Mi is ott vagyunk az ő szivárvány színeiben… mint a fehérben a teljes szivárvány. És mi vagyunk a „fekete szivárvány” is, amely nem csak a színeink, de életünk gyilkosa is… lehet. Már ha nem teszünk ellene.

Ha vissza akarjuk nyerni a fehér szivárvány-ragyogását, akkor a fekete szivárvánnyal van dolgunk – bármily ellentmondásosnak tűnik is, csak rajta keresztül kaphatjuk vissza! Natalie Portman megmutatta, hogy fekete nélkül nincs fehér hattyú, csak színtelen szűz-halott. És azt is, hogy ha nem megfelelően közelítünk a fekete szivárványunkhoz, akkor nemhogy a szivárványszíneket nem adja vissza, hanem a fehéret is feketére vakítja. A fekete hattyú pedig magát is a fekete-szivárvány tóba öli a fehérrel együtt.

Térjünk vissza arra, hogy mire is jó a film! Miért nézünk filmet? Na persze: ki ezért, ki azért. Például azért, hogy minél többet megértsünk a világból, benne az emberből, és persze önmagunkból – hogy ily módon is közelebb kerülhessünk önmagunkhoz. Vagy például azért, hogy elfeledkezhessünk a világról, az emberekről és önmagunkról is – magyarul, hogy kikapcsoljon mindabból, amiből ki szeretnénk lépni, amiből menekülnénk, ha tudnánk… és ha másképpen nem megy, hát a film álomvilága segítségével… És például azért, hogy – és ez az előző gondolat és motiváció folytatása – legalább a film álomvilágában önmagunk lehessünk.

Mert a film álomvilágában a szépség, a jóság, az igazság… vár bennünket – ettől álomvilág. Na jó, persze tudjuk, hogy vannak, akiknek az álomvilága sem a jóságról meg az igazságról… szól, hanem a valóságban ki nem élhető alantas vágyaik büntetlen kiéléséről… De őket inkább hagyjuk! (Bár ők is hagynának bennünket, de sajnos nem! Sőt: minden szinten ránk telepednek… igen, sokan éppen előlük, és az általuk teremtett és uralt világból menekülnének… és menekülnek legalább a film álomvilágába.)

Natalie Portman a szivárvány-hattyú.

Sir Anthony Hopkins valami olyasmit mondott a színészekre, hogy istenek, mert isteni teremtőerővel bírnak. S valóban: ahogy ő, úgy Natalie Portman is isteni teremtőerővel bír: hány, de hány embert teremtett a szerepein keresztül! Bennünk is!

Darren Aronofsky, a Fekete hattyú rendezője, a 68. Velencei Filmfesztivál nemzetközi zsűrijének elnöke, ezt így fogalmazta meg (a nagydíjas Faust kapcsán): „…vannak nevettető, könnyeztető filmek, és vannak, amelyek meghatnak, és örökre megváltoztatják az életünket…” Természetesen a színészek által, segítségével. Azaz vannak olyan színészek (és persze filmrendezők), akik örökre megváltoztatják az életünket – köztük olyanok is, akik nemcsak a szerepformálásukkal, színészi alakításukkal, hanem emberi mivoltukkal is.

Natalie Portman számomra ilyen. A Fekete hattyú „arról szól”, hogy hová kell leásnia egy művésznek ahhoz, hogy hitelesen élhessen egy szerepet, hogy életre keltsen egy „figurát”. És csak úgy „mellékesen” arról is, hogy mit áldoz fel már azért is, hogy „csupán” technikai értelemben művésszé érjen, és hogy ennek érdekében hogyan zárja tudatalattija ketrecébe a saját fekete hattyúját. Natalie Portman színésznőként pedig a kétszeres „leásást” mutatja meg, hogy önmagába ásva… önmagán keresztül ás le a balettművész lelkének legmélyére, tudatalattijának legsötétebb bugyraiba.

De hogy állunk a saját fekete hattyúnkkal? Mert ugye, nem tagadod, kedves Olvasó, hogy Neked is van? Vagy tán olyan mélyre zártad tudatalattid ketrecébe, hogy már nem is tudsz róla? Persze megértelek, jobb nem tudni a fekete hattyúról… lám-lám, a filmben is… Ugye?

Pedig közhely, hogy egyetlen fekete hattyút sem lehet olyan mélyre zárni a tudatalatti ketrecébe, hogy ki ne szabaduljon – miközben ott van a rácsok mögött! Bizony-bizony a fehér hattyú tisztaságában is… láthatatlanul, de mégis ható erővel. (Mint a tisztaságmániában a „nem létező” piszok.)

Mondhatjuk, hogy az élet az igazság és a hazugság párviadaláról szól. Már gyermekkorunkban úgy szól az egyik parancs (amellyel agyunkat előprogramozzák – indoktrináció), hogy: „Ne hazudj!” De mindig ott van mellette a másik program-parancs (tán csak közvetetten, de ott van), hogy léteznek tabuk, amikről tilos beszélni… Összefoglalóan: vannak vágyak, amelyeket tilos kielégíteni, akár csak verbálisan is. (Különben nincs puszi anyucitól… felnőttkorban pedig akár életfogytiglanban mérik az árát a lázadásnak, ha nem éppen halállal sújtják a magáról megfeledkezett nyomorultat, aki alulmaradt a fekete hattyújával szemben.) 

„Légy ÖNmagad!” – harsog korunk egyik életmódparancsa (mert akkor megszabadulsz az elfojtott vágyak okozta lelki-testi nyavalyáktól). A tudatalatti mélyén csak nevet ezen a ketrecéből kitörni akaró – mondjuk pedofil – fekete hattyú. A fehér hattyú meg közben belebetegszik, hiszen minél erősebb rácsok mögé zárja a fekete hattyút, az annál elementárisabb erővel feszíti – miközben láthatatlannak hitt csatornákon keresztül amúgy is a felszínre tör. Stílszerűen a filmiparnál maradva, hozhatnék név szerinti példákat is, de elégedj meg a gyermeksztárként indult színész véleményével, hogy Hollywood mindig is a pedofíliáról szólt. Egyébként szakadjunk el ettől a Fekete hattyú példától, hiszen számtalan másfajta fekete hattyú is létezik. 

Fehér hattyúvá nevelnek bennünket. Olyanokká, akik magukba börtönzik a fekete hattyút, miközben maguk is foglyai a fekete hattyúnak. Ugye nem kérdés, hogy kiknek köszönhetjük a fekete hattyúinkat? (Természetesen a genetikusan öröklött fekete hattyúkat nem számítva.) A fehér hattyú a fekete hattyú foglya, éppen azon keresztül, hogy meg kell tagadnia, a tudatalatti rácsa mögé kell zárni… Ördögi kör!

Persze olyanok is vannak, akikben a fehér hattyú is fekete… közülük néhányan talán csak „színtévesztők”, akik a feketét is fehérnek látják. Ahogy olyanok is vannak, akik tudják, hogy melyik a fehér, és melyik a fekete, de manipulálnak: a feketéről bizonygatják, hogy fehér… Ugye ismerős?

Kedves Olvasó, láttál már szivárvány-hattyút? Nem? Nem gondolod, hogy nem véletlen? Vajon nem a fekete hattyúk tehetnek róla? Meg persze a fehérek… akik a feketéket…

Hogy semmi sem csak fehér vagy csak fekete? Átmenetek vannak? A fekete és fehér között csak a szürkeség fokozatai…

Ez lenne a szivárvány?

Az önazonos élet boldogság-szivárványa?

Mert hiszen a boldogság a tét, nem? Nem annak érdekében (puszi anyucitól és így tovább, ahogy korábban írtam) zárod fehér hattyúként fekete hattyúdat rácsok mögé a tudatalattid legmélyére?

Közben a boldogságodat is odazárod… Nem ismétlem, lásd fent: ördögi kör! 

Láttad a Fekete hattyú című filmet?

Tetszett?

A fehér vagy a fekete hattyúdnak?

Utóirat helyett: