„Egyszerűen olyan fajta, nem bír a vérével!” – Hányszor hallottuk már ezt a megállapítást? (Jó, ha nem rólunk!) Az idézett megállapítás azt jelzi, hogy genetikai meghatározottságunk – rabságunk(?) – olykor azokat is foglalkoztatja, akiknek halványlila fogalmuk sincs erről a tudományágról.

Tehát: „Egyszerűen olyan fajta, nem bír a vérével!” – Azért élek ezzel a példával, mert egy cikk, amelyikbe belebotlottam, a párkapcsolati hűtlenség genetikai meghatározottságát(!) elemzi tudományos megalapozottsággal. Az előbbi idézet folytatása lehetne az, hogy: „Az anyja (és-vagy az apja) is, sőt már a nagyanyja (és-vagy a nagyapja) is ilyenfajta volt!”

Ami ugyebár már színtiszta genetika, holott a minimális tudományos megalapozottságot is nélkülözi, ellenben vitathatatlan tapasztaláson alapul(hat). Az említett cikk szerzője is felteszi a kérdést – talán csak ismétli, amit már mi is feltettünk magunknak ki tudja, hányszor –, hogy: „Szimplán a genetika rabjai vagyunk?”

A következő kérdés, hogy: Jelent(het)-e ez felmentést? (Nem csak a hűtlenség bűne alól.)

Egyáltalán mit kezdjünk azzal, hogy olyan – azaz, valamilyen értelemben problematikus – fajták vagyunk, amilyenek? (Akár „csak” önmagunknak jelentve problémát.) Merthogy nyilvánvalóan kezdeni kell vele valamit, hogy ne válhasson végzetünkké az önfelmentő beismerés: „Ilyen fajta vagyok, és kész!” Mert ez még az önfelmentéshez is kevés!

Legalábbis a gondolkodó emberek részéről.

Persze az önfelmentés is gondolkodás, vagyis…

Vagyis akkor legyünk másképp gondolkodók(!) – önmagunkért(!), és ne csak azért, hogy ne mondhassák ránk: „Egyszerűen ilyen önfelmentős(!) fajta… az anyja (és-vagy az apja) is, sőt már a nagyanyja (és-vagy a nagyapja) is ilyenfajta volt!”