„Nem tudok és nem is akarok takaréklángon élni!” – mondta még akkor is, amikor már csak pislákolt benne az élet. Néha még fellobbant egy apró, szomorú lángocska a bágyadtan hamvadó parázsból, de hol volt már a régi tűz, ami bennünket is megperzselt, akik a közelébe kerülhettünk! Lehetne persze azt hazudni, hogy még felsejlett az apró lángocskákban… De nem, mégsem! „Nem, a tűz lángol, nem pislákol! Csak az tudja igazán a különbséget, aki úgy lángolt, mint én!” – tiltakozott… a láng a hamvadó parázs ellen.

Persze hogy tudta előre a sorsát! A láng tisztában volt egy lehetséges hamu-véggel is, és azzal is, hogy minél jobban ég valami, annál gyorsabban fogy el. De a lángolás volt számára az egyetlen elfogadható létezési mód. Azt hitte-remélte, hogy egy hatalmas lobbanásban teljesül be a küldetése.

Minden idegszála tiltakozott a lassú elhamvadás ellen, de nem volt lehetősége… mert nem volt előjele, csak úgy, hirtelen, egyik pillanatról a másikra jött a hamvadó parázs-lét, amely már nem adott rá módot, hogy a vágyott hatalmas lobbanással…

Miközben mégis egyetlen hatalmas lobbanás volt az élete… Ellobbant harminckét év… ellobbant az angyalszépség (az angyal ellen persze tiltakozna, de akkor is!)… ellobbant a csoda…

„Csak harminckét évet élt!” – sóhajtották a ravatalánál azok, akik még egyet sem. És feltehetően nem is nagyon fognak… persze úgy, lángolás-értelemben… mert egyszerűen hamvadó parázsnak születtek.

Szemben a most csendesen kihunyt tűzzel… amely azonban az emlékeinkben örökké lángol.