Ismerjük a viccet, amelyikben a ló nem vak, hanem „bátor”, azért megy mindig a falnak. Ilyen „bátor” ló persze nincs, ember viszont annál inkább! Ráadásul magát deklaráltan GONDOLKODÓnak tartó ember. És mindjárt terjeszti is a „bátorságot”… másokét… nyilván szerénységből!
Akár a legnagyobbak „bátorságát”, mert ők már személyükkel is hitelesítik a „bátorságot”. Ő pedig NAGYLELKŰ, nem sajnálja tőled a „bátorság”-elixír varázscseppjeit, a sikeralkímia „színaranyát”.
De jaj neked, ha próbát akarsz tenni, pláne ha rámutatsz, hogy nem minden arany, ami „fénylik”!
Persze nem vitatkozik, nem érvel… mellesleg nem is lehet, mert napnál világosabb, hogy nem állja meg a helyét az éppen idézett „varázsige”. Az érvhiány és érvelésképtelenség az ő SZINTjén úgy jelenik meg, hogy kinyilvánítja: nem süllyed le a kritizáló szintjére. Akit rögvest meg is bélyegez: destruktívnak (ezt is az egyik istenére hivatkozva teszi!), negatívnak, pesszimistának… de autodafé híján beéri a cenzúrázással.
Tehát ismerjük a viccet…
De nem, ez nem vicc!
Nézd csak meg azokat, akik azt hiszik, repülnek, miközben zuhannak!
„Bátran”…
Követve a „varázsigéket”!
