„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért nekem a barátságunk!” – tiltakozott szomorúan. „Látom… most már látom…” „Mit látsz… »most már«? Megváltoztál… nem ugyanaz vagy, aki régen…”

„Ó, a te fene nagy toleranciád… Zsóka, aki…” – replikázott Kati, de barátnője nem hagyta, hogy végigmondja: „Bocs, de mit nem tolerálok én? Hm? Bejött neked az a… jó, nem szekta… a te dolgod! Te változtál meg, nem én! Megértem… illetve nem, mármint azt a részét nem, hogy mit keres az én barátnőm… egykori barátnőm egy ilyen…”    

„Nem is ismered őket! Ne az internet alapján ítélj!” – vágott vissza Kati. „Nem is – felelte Zsóka komoran –, persze az is… de igazából az alapján, amit rajtad látok… hogy nem az vagy, aki voltál, aki a barátnőm volt! … Nincs ezen mit szépíteni! Ne tegyünk úgy, mintha…! Nem is értelek… Mit akarsz tőlem? Lényegében vétesz a szabályaitok ellen, már amit… Én neke… nektek… valami sátán…!”

„Mikor neveztelek én sátánnak? Nos, hadd halljam!” – mondta Kati szinte követelőzve. Aztán csodálkozva nézte Zsókát, aki csak legyintett, majd a táskájáért nyúlt, indulni készült. „Mikor sátánoztalak én le?” – ismételte meg Kati, ha lehet még keményebben.

„Az ég áldjon meg, mikor állítottam, hogy lesátánoztál? – kérdezte Zsóka lemondóan. – Soha! Én csak azt mondtam, hogy azok szerint… szóval, amit tőled hallottam, hogy a nettel most tényleg ne foglalkozzunk… tehát azok alapján én valami sátán…! Mindegy, hogy nem mondod ki… Pontosan elmondtad, hogy mit miért… merthogy az az ördög…”

„Igen, ha ezt nézzük, változtam… de attól még én, én vagyok! … És igen, ha ezt nem tudod tolerálni…”

„Tudod mit, vállalom, hogy én… – kezdte Zsóka, közben felnevetett, aminek keserűségén maga is meglepődött. – Szóval, legyen… én vagyok az intoleráns! Én, aki… aki hű maradtam… én, aki nem küldtem máglyára a kedvenceimet… valami nagy »szent« mit tudom én, mi nevében! Én most is ugyanazokat a zenéket, filmeket, könyveket… igen, azokat, amelyikeket te is… régen. Én most is ugyanúgy gondolkodom, ugyanúgy élek… igen, ahogy azelőtt te is. Hiszen azért voltunk barátnők!”

„De most is…”

„Nem… nem, Kati… nem! – felelte Zsóka mélységes szomorúsággal. – Szinte semmi közös nincs már bennünk! Nem tudok miről beszélni veled… mert én képtelen vagyok úgy, hogy cenzúrázzam a szavaimat… úgy nem is lehet! Azelőtt nem is kellett… mert barátok között nem kell… és ugyanazt… ugyanúgy gondolkodtunk! Most meg… minden pillanatban megsérteném az új hitedet…”

„Hát nem hiszem el…”

„Mit? Mit nem hiszel el? – kérdezte Zsóka csodálkozva. – Hát a puszta létezésem bűn a számotokra! Már azért is… már azt is meg kellene gyónnod, hogy rám gondoltál, hogy az eszedbe jutottam! Mit akarsz tőlem ezek után! … Választottál… őket. Én meg magamat! Azt, aki eddig is voltam! … Nem vagyunk… nem is lehetünk barátnők!”

„Hát téged… te tényleg…”

„Na, ugye?! – felelte Zsóka. – Csak hogy végre…! Vagyis mentsd a lelked, amíg nem késő!”