Egyre magasabb az ingerküszöb – és ez jó, mert különben belepusztulnánk a világba… A stresszbe… „Küzdj meg vagy menekülj!” De és persze: a küzdésbe is bele lehet pusztulni… és nemcsak vesztesként, hanem győztesként is. Ahogy a menekülésbe is… a folytonos menekülésbe… mert nagyon sokszor csak menekülés van, megmenekülés nélkül. Az egyre magasabb ingerküszöb is menekülés… egyrészt azért, mert próbálsz az egyre erősebb impulzusokra sem reagálni. És egyre több impulzusra már nem is reagálsz, hiszen lassan megszokottá vált az is, amibe nemrég még belepusztultál volna.

Egyre magasabb az ingerküszöb – és ez rossz, mert belepusztul a világ… az emberi világ. Igen, egyre több impulzusra már nem is reagálsz, hiszen lassan megszokottá vált az is, amibe nemrég még belepusztultál volna. De bizonyos értelemben bele is pusztultál, hiszen a megszokás a korábbi érzékenység halála, korábbi éned, lelked egy részének elhalása.

Lassan megszokod a vért, a halált… Még a sajátodat is.

Pedig csak élni szeretnél!

De ha valóban élni szeretnél, akkor beszélnünk kell egy másik ingerküszöbről is. A boldogságéról, amely szintén egyre magasabb, ami miatt az apróbb örömimpulzusokat talán már nem is érzékeled, átélni pedig – hogy boldogíthassanak! – végképp nem tudod. Pedig tudhatnád, mert régebben – ha máskor nem is, gyermekkorodban – vélhetően tudtad.

Szerencsére az elveszített-elfelejtett tudás visszatanulható.

És visszatanulandó – ha valóban élni szeretnél.