Jobb emberek szeretnének lenni ‒ olvasom, hallom egyre többször és többektől (művészektől, újságíróktól, üzletemberektől…). Vajon miért kell ezt a vágyat és elszánást (mert fogadkozásokat is megfogalmaztak) nyilvánosságra hozni? Miért nem elég, hogy megváltoznak és kész? Feltételezem, üzenni akarnak a társadalomnak, hogy kövessék őket. (Meg persze maguknak is: most már nincs mese, be kell tartanod, hiszen számon kérhetik, nem szégyenülhetsz meg!)

A gyűlöletbeszédtől terhelt médiában érthető is – de nemcsak a hivatásosokról beszélek, hanem az egyszerű kommentelőkről, fórumozókról, bloggerekről, műsorokba betelefonálókról is. Sokan vérben forgó szemmel – megnyilvánulásaik alapján „látom” őket ilyennek – vívják ádáz harcukat valamely „szent” cél érdekében, vagy csak kiélnek valamit (alig szublimált formában), amit máshol-másképpen nem tudnak. Csakhogy a vagdalkozók önmagukon is sebeket ejtenek, a mocskolók önmagukat is bemocskolják! A sárdobáláshoz ugyanis előbb sárba kell nyúlni – lelkileg is, és ez bennük is maradandó nyomot hagy. Többfélét is.

Sajnálatos módon, a médián kívüli kommunikációban is eluralkodóban van ez a „stílus”. Sőt, akár a családi érzelmi megnyilvánulásokban is! Közben a saját szívüket is megsebzik sokan, összemaszatolva amúgy is kifakult lélekarcukat.

Nem kérdés: mindenkinek érdemes elgondolkodnia, hogy miként tudna jobb emberré válni. Már merő önzésből is! Még mielőtt a belső kiégettség, üresség, meghasonlottság undora magába temeti, érzelmi kriptába zárja. A kiégettség, az üresség, a meghasonlottság, a harag, a gyűlölet, a mocskolódás nem csak befelé, kifelé is fertőz – és menekülésre készteti a fertőzöttek környezetét, a még egészséges embereket. Azokat, akik szeretetre vágynak – hogy kaphassanak és adhassanak.

Nem tartozom a „Szeretet mindent legyőz!” hívei közé, hiszen Jézus is a kereszten végezte, miközben ő sem érte be mindig a szeretet szép szavával. Lehet tagadni, hogy az élet szüntelen harc – olykor véres élet-halál harc(!) –, csak nem érdemes, mert a valóság minden pillanatban cáfolja a maga véres kegyetlenségével. Ilyen-olyan brigantik ellen pedig csupán a szeretet szép szavával felvenni a harcot, finoman szólva is megmosolyogtató – az ő számukra meg egyszerűen röhejes.

Ugyanakkor szerencsére nem minden élet-halál harc, még elvi és/vagy szellemi síkon sem – legfeljebb azoknak, akik annak gondolják. Mások gondolhatják – mondjuk – értelmetlen és nevetséges szópárbajnak, amibe felesleges belemenni, mert amazok az „utolsó csepp vérünkig” (sic!) védenék vélt igazukat. És nem válogatnak az eszközökben – különösen igaz ez a verbális háborúkra. Utóbbiban még azok is nagyon „bátrak”, akik az életben az első pofon elől elszaladnának. Ők azok, akik a szeretet szavait megfutamodásnak veszik, és még nagyobbakat rúgnak a „földre kényszerített” ellenségbe. (Igen, ellenségnek tartanak mindenkit, aki nem ért egyet velük, aki nem hódol be nekik.) Aztán egyedül maradnak – még a hasonszőrűek között is –, előbb-utóbb megundorodnak maguktól (mert a többségben valahol legbelül szunnyad még valami…), miközben vágynak valamire (igen, ez a vágy is ott szunnyad legbelül), amit szeretetnek hívnak. És noha vélhetően még a legnagyobb gazembereket is szerette/szereti valaki, ők is érezték/érzik, hogy az nem az igazi… hogy kevés, mert például nem közömbösíthette/közömbösítheti a többiek megvetését, undorodását.

Lehet, hogy mindent megszereztek, amit akartak, de közben elvesztették a legfontosabbat, éppen a mindent-megszerzés közben. Ilyenkor a több száz négyzetméteres csodavilla is éppúgy kong az ürességtől, mint a lelkük – egymásban visszhangzik a kettő. Ők a szeretet milliárdos koldusai, akik egy idő után önmaguktól sem kaphatják meg a vágyott szeretetet, nemhogy másoktól.

Aztán jön a felismerés, hogy jobb emberré kellene válni. Csakhogy közülük sokan irtózatos terheket cipelnek magukkal, olyan galádságokét, amelyeket tán észre sem vettek, amikor elkövették őket. Vagy azért, mert annyira természetesnek tartották az „élet-halál harcban”, vagy azért, mert „technokrata” szemléletükben az ember is csak a készlet egy tétele, az emberi kapcsolatok pedig logisztikai szintre süllyednek: Just in time!

De a szeretet – ami most hiányzik nekik – nem így működik. Ezért a kiégettség, a lelki üresség – a magány, amiben még önmagukkal sem állnak szóba. Legalábbis addig nem, amíg ki nem mondják, hogy: „Jobb emberré kell válnom!” Persze nem könnyű ilyen teherrel nekiindulni a nagy átalakulásnak. De nem is kötelező ilyen terhet magunkra venni – ahogy lealacsonyodni sem kötelező. Meg alámerülni (sic!) sem, a féktelen önzés „mennyországába” – hogy az érzelmi pokolba jussunk.

Természetes, hogy vannak szükségleteink, igényeink – pontosan annyira, mint amennyire természetes, hogy másoknak is vannak. Az már viszont éppen annyira nem természetes, mint amennyire gyakori, ha önzésünk mások érdekeit sérti. Pedig nem kellene… ha másképpen gondolkodnánk, ha nem tartanánk harcnak azt, ami nem az. Ha nem vennénk személyünk elleni támadásnak, ha a másik nem enged a személye ellen intézett támadásunknak. Ha belátnánk, hogy a többiek nem azért vannak, hogy statisztáljanak a mi szükségleteink, igényeink kielégítéséhez. Nem arra születtek! Hányan nem látják be ezt akár a legbensőségesebb(?) kapcsolatuk legintimebb(?) pillanataiban sem! Helyette harcolnak – akár a hitvesi ágyban is: ölelésért, csókért. A hitvesi ágy is lehet csatatér, ahol vagy „Napóleon” győz, vagy „Wellington”. Miközben a győztes is „halálos sebet” kap, a kapcsolat pedig akár bele is halhat!

Pedig csak abból kellene kiindulni, hogy a másiknak is éppen olyan jogai vannak, mint nekem – se több, se kevesebb. Amiket tisztelni kell, ha azt akarom, hogy ő is tisztelje az enyémeket. Mindenkinek joga van tévedni és hibázni is (természetesen a törvényi és morális határokon belül). Mindenkinek joga van nem tudni valamiről, és bármit másképpen megítélni. Mindenkinek joga van nem egyetérteni. Mindenkinek joga van a véleményéhez és annak kifejtéséhez. Mindenkinek joga van idegesnek lenni, haragudni… és még hosszan folytathatnánk a sort, hogy mi mindenhez.

Mindenkit megillet az ártatlanság vélelme is, hogy nem gonoszságból és nem szánt szándékkal tévedett, hibázott, okozott kárt. Ezt különösen magunkévá kell tennünk, kellő alapossággal kell magunkba programozni, mert – szintén nem gonoszságból – hajlamosak vagyunk a negatív oktulajdonításra, hogy igenis szánt szándékkal… Meg hogy eredendően gonosz… Vagy hogy megszállta az ördög. Nem egyszerű feladat átállítani a gondolkodását annak, aki hajlamos a negatív oktulajdonításra, hiszen könnyen lehet, hogy több évtizedes programot kell felülírnia az agyában!

Kifejezetten ajánlott a jóhiszeműség – ami azonban nem egyenlő az önveszélyesen félreértett „szeretettel”. (Nem véletlenül írtam idézőjelek közé!) Méltányos, ha másokról is feltételezek annyi jót, mint magamról – ugyanakkor ébernek kell lenni. Persze nem úgy, mint egy vallatótisztnek! Mindenkinek joga van a bizalomra – a bizalmatlanság bizalmatlanságot és elutasítást szül. Valóban nem egyszerű teljes bizalommal lenni a másik iránt, közben azonnal észrevenni az árulkodó jeleket, amelyek óvatosságra kell, hogy intsenek. 

Ahogy másutt fogalmaztam: a kapott szeretet (még ha csupán beleérzés is!) ára az adott szeretet (még ha „indirekt” is). A kapott szeretetbe az is beletartozik, hogy szerethessük a másikat – hányan szenvednek attól, hogy nem szerethetnek senkit, senki nincs, aki megengedné nekik!

A többi „csak” kommunikáció kérdése – meg gondolkodásé, azaz belső kommunikációé is. Sőt, utóbbi az előbbi forrása! Ha sikerül elfogadnunk (magunkba programozni), hogy a másiknak (a többieknek) ugyanolyan jogai vannak, mint nekünk, akkor a többi már csak „technikai” kérdés. Ami megtanulható. Kezdve azzal, hogy ne adjuk át a „kormányzást a robotpilótánknak”, azaz ne engedjük, hogy korábbi rossz beidegződéseink újra és újra érzelmi tévútra vigyenek bennünket. Magyarul: számoljunk háromig (vagy addig, amennyi kell ahhoz), hogy megértsük a másikat.

Sőt, nem is ezzel kezdődik a dolog, hanem az empatikus odafigyeléssel (amely mögött természetesen az áll, hogy a másiknak is ugyanolyan jogai vannak, mint nekünk – és hogy ugyanolyan érző ember, mint mi).

Azoknak persze kicsit messzebbről kell kezdeniük, akik magukra sem képesek odafigyelni, önmagukat sem ismerik, ahogy az emberi érzésekkel is csak olyan szinten vannak „tisztában”, hogy felszisszennek, ha megvágják az ujjukat. Közhely, hogy csak magunkon keresztül érthetjük meg a másikat – de csak akkor, ha nem magunkat akarjuk belemagyarázni a másikba. Csak nőként/férfiként gondolkodva sosem érthetjük meg a férfiakat/nőket. Ahogy a jó királyok „alattvalói” fejjel is képesek gondolkodni – nem is volt belőlük sok a történelem folyamán! Ugyanakkor ez a feudális gondolkodás ott kísért a mindennapjainkban, amikor rossz király módjára, alattvalóként akarjuk kezelni a többieket, akik persze nem az alattvalóink (akkor sem, ha a beosztottaink!). A rossz király a többieken akar uralkodni, a jó, önmagán! És tud is! Mi pedig annak a tudatosításával kell hogy kezdjük: nem vagyunk királyok!

Ha mindenáron uralkodni akarunk, akkor uralkodjunk saját magunkon! Tehát megszólalás előtt mindig számoljunk addig, ameddig kell, hogy emberként szóljunk a másik emberhez. Keresztények ezt mondhatják úgy is, hogy Isten egyik – saját képére formált – teremtménye a másikhoz! Mi pedig mondhatjuk úgy is, hogy a magunk méltóságának tiszteletét csak a másik méltóságának tiszteletén keresztül vívhatjuk ki. önmagunk előtt is! (Akik ezt nem látják be, egyszer majd szembesülnek a kiégettséggel, ürességgel…)

A másik ember méltóságának tisztelete azt is jelenti, hogy egy vitában nem legyőzni akarom, hanem meggyőzni. Ehhez persze szükség van a másik megértésére is, hogy éppen mit miért mond és tesz úgy, ahogy. Még a legkeményebb vita is érvek ütköztetése legyen, és a vita tárgyával foglalkozzunk, ne pedig a vitapartner személyével. Azt sem kis teljesítmény elfogadtatni valakivel, hogy téved (különösen úgy, hogy közben ne érezzen presztízsveszteséget), a másik személy(iség)ét érintő támadásokat pedig egyszerűen lehetetlen. Ezért ajánlott az én-üzenetek megfogalmazása: hogy én mit érzek, én mit gondolok… (Így nem esünk az említett téves oktulajdonítás hibájába.) Nem azt mondom – például –, hogy elszomorítottál, csak azt, hogy szomorúságot érzek… Ezzel nem vádolok, amit senki sem szeret, és amire azonnal visszatámadna (hiszen a vád is támadás).

Szeretettel szólni csak azok tudnak, akik szeretik az(oka)t, aki(k)hez szólnak – különben önmagukat hazudtolják meg metakommunikatív jelzéseikkel, amelyek az átlagember számára kontrollálhatatlanok.

Sajnos egyre többször találkozhatunk a profitremény vezérelte „szeretettel”, amikor egyesek „szeretet”-invesztícióval akarnak haszonhoz jutni. Az idézőjelekkel ismét a hazugságra utalok, és arra, hogy a pénzünket szeretik, helyesebben szeretnék megkaparintani. Vagy tőlünk valamit, a lehető legolcsóbban: munkát, szívességet stb. 

A szeretetnek természetesen fokozatai vannak, nem szerethetünk mindenkit egyformán, pláne nem úgy, mint önmagunkat. Persze utóbbira is van példa. Sőt, még arra is, hogy valakit önmagunknál is jobban szeretünk. (Bár ebben sem nehéz megtalálni az önzésünket, de ne keressük, meg különben is: az ilyen önzésre kifejezetten büszkék lehetünk!)

Szó sincs arról, hogy lépten-nyomon „evangéliumot” kellene hirdetnünk. Csupán arról, hogy úgy szólítsuk meg a másikat, ahogy mi szeretnénk, hogy megszólítsanak bennünket. Még azt is, aki meg sem érdemli… – például egy ügyintéző, mert mogorva és/vagy udvariatlan valami miatt, talán az előző ügyfél bosszantotta fel –, de bízhatunk benne, hogy már velünk is másképpen folytatja. Az utánunk következő ügyfelet talán már kedvesebben fogadja, aki szintén továbbadhatja valahol ezt a kedvességet, akár nekünk is, vagy valaki másnak, és a láncreakció valahogy visszaér hozzánk. Vagy egy másik kedvesség-láncreakció, akár több is, hiszen valamennyien elindíthatunk egy-egy kedvesség- és emberi jó szó láncreakciót.

Csak így lehet remélni, hogy mások is kedvet kapnak szeretettel szólni. Önmagukhoz is! Úgy pedig másokhoz is még könnyebben tudnak szeretettel szólni – ez a szeretettel szólás belső indítású láncreakciója.