„Örülök… persze hogy… illetve nem, mert így végül is…” – zavarodott bele az anyja, amin igazából nem csodálkozott, sőt azon csodálkozott volna, ha nem így reagált volna. Ezért aztán automatikusan válaszolt: „Anyucikám, én viszont örülnék, ha nem kezdenél itt nekem megint… evangelizálni!” „Te pedig ezzel ne gyere! Ez az »evangelizálás«… szándékosan csinálod…” „Te pedig az evangelizálást csinálod szándékosan, és akár megsértődsz, akár nem, falra mászok már tőle!” – válaszolta, és azonnal meg is bánta… nem is annyira azt, amit mondott, hanem azt, hogy hogyan. Mert kétségtelenül bántó volt.

„Hát ez az! – mondta az anyja. – Ide vezet… ide vezetett!” „Igen, ezt is tudtam…” „Hát akkor?” – csodálkozott el az anyja. „Igen, ezt is tudtam… mármint, hogy ezt fogod mondani… és az lett volna a folytatása, hogy vagy a szeretet vezérel, vagy… hogy nem lehet… – Egy pillanatnyi szünetet tartott, miközben az anyját nézte, aztán folytatta: – Igen, hogy nem lehet… De nem lehetett mindent ráhagyni! … Ha úgy tetszik, egyfajta ördögűzés volt! Igen, ördögűzés!”

Az anyja döbbenten meredt rá: „Milyen ördögűzés?! Az nem vicc, azzal nem lehet viccelni!”

„Viccelni? Anyucikám, az neked vicc, hogy majdnem kikészültem… hogy majdnem kikészített az a rohadék! – Az anyja tiltakozását látva hozzátette: – Tudom, hogy a házadban nem tűrsz ilyen szavakat!”

„Hát nem is! Nem erre tanítottalak, nem erre neveltelek!”

„Nem bizony! És még most is…”

„Mit és még most is?” – értetlenkedett az anyja.

„Jaj, Anyucikám, ne tégy úgy, mintha… pontosan tudod, mire gondolok! Igen, pontosan arra, hogy még most is… evangelizálsz itt nekem… állandóan! Az a ro-ha-dék – szótagolva nyomatékosította – teljesen kikészített volna! Te is…”

„Micsoda?! Mi az, hogy én is?” – tiltakozott döbbenten az anyja.

„Te is kikészítettél volna… persze közvetve… az evangelizálásoddal… hogy így a szeretet meg úgy a szeretet, és majd meglátom! Hát azt láttam meg, hogy mindenkit kikészített az a rohadék, mindenkit, aki nem hódolt be neki! Nekem pedig egyikhez se volt kedvem! – magyarázta kemény hangon. – Igen, ha úgy tetszik, az életemről volt szó! A te szeretet-maszlagod pedig nem vezetett sehová, mármint pozitív értelemben! Szimplán a gyengeség jelének vette az a rohadék… az a ro-ha-dék!”

„Nem akarom hallani!” – mondta az anyja, és befogta a fülét.

„Na, ezt nem lehet, Anyucikám! Befogni a fülünket… meg a szemünket és a szánkat! Mert akkor is halljuk és látjuk! És mert ki kell mondani… és nem elhazudni, amit úgysem lehet! És magunknak sem lehet… hogy majd a szeretet… ami lepereg róla… le… az ilyenekről le! – Szusszant egyet, aztán mondta tovább: – Persze, majd jöttél volna… a diliházba látogatni… tömjénezted volna a lelkem… Csakhogy nem kell, már nem kell! Már »kievangelizáltam« magamból… ezeket a… Az ördögűzés sem arról szól, hogy a keblükre ölelik a sátánt… az űzés nem a szeretetről szól. Helyesebben arról, a méltó szeretetéről… de nem a sátán szeretetéről!”

„Ezt így nem lehet…” – ellenkezett volna az anyja.

„De, ezt csak így lehet! Ez az eset is igazolta! – mondta meggyőződéssel. – Igen! Láttad volna az arcát annak a ro-ha-dék-nak! A megtestesült moral insanity rácsodálkozását… azt hitte, hogy totális gátlástalansága legyőzhetetlenné teszi… merthogy más… mindenki irtózik az ilyen eszközöktől. Persze hogy irtózunk… de ha nincs más megoldás… nem volt! Aztán meglepődött, hogy a saját fegyverével… hogy azt fordítottam ellene! Szűkölve ordította: »Te álszent szemét!« … És tudod mit, Anyucikám, olyan volt ez nekem, mint az angyalok éneke!”