Azt mondod, még nem hallottál olyat, hogy valaki azért méltatlankodott volna, mert megkapta, amit kért? Hogy az emberek éppen azért szoktak panaszkodni, tiltakozni, mert nem azt kapták, amit kértek? Pontosítsunk, hogy legalább mi ne essünk abba a hibába, mint az, akinek pechére – vagy tragédiájára, mert olyan is előfordul – teljesült a vágya! Egyszerű félreértésről és/vagy félreérzésről (sic!) van szó: félreértette és/vagy félreérezte (sic!) vágya titokzatos tárgyát és/vagy emberét. Jellemzően emberét. És egy másik embert is: saját magát! Sőt, istenigazából csak saját magát! A saját érzéseit. A többi csak következmény!

1.,
– A férfiak a farkuk után mennek – mondja az asszony a barátnőjének.
– Úgy-úgy… Igazából persze mi is… mármint hogy mi is a farkuk után megyünk.

2.,
– Sajnos a férjem már nem képes rá…! – sóhajtott a feleség.
– Dehogyisnem! – szaladt ki a barátnője száján.

Hamisítás. Mi jut eszedbe róla? Hamis tíz- és/vagy húszezresek? Hamis Nike és/vagy Adidas? Érdekes! Hogy a pénz- meg a márkahamisítás a leggyakoribb? Tényleg? Hát a szavak? Hát nem a szavakat hamisítják leggyakrabban? Talán csak azért nem ugrott be, mert már észre sem veszed… Nem? Hogy na, persze?! Hogy volt idő, amikor még… de már…? Ez az! Hogy lassan olyan lett az élet, mint az ócskapiac? … Ha csak ott lenne minden hamisítvány! Szóval ócskapiac… Hogy legalább olcsó? … És hogy senki meg nem különbözteti a hamisat a valóditól?

1., Amilyen nagyember volt, olyan kisstílű is.

2., Arcai közt már maga sem ismerte ki magát.

3., Nem érdekelte mások véleménye – később már a sajátja sem.

„Nem tudok és nem is akarok takaréklángon élni!” – mondta még akkor is, amikor már csak pislákolt benne az élet. Néha még fellobbant egy apró, szomorú lángocska a bágyadtan hamvadó parázsból, de hol volt már a régi tűz, ami bennünket is megperzselt, akik a közelébe kerülhettünk! Lehetne persze azt hazudni, hogy még felsejlett az apró lángocskákban… De nem, mégsem! „Nem, a tűz lángol, nem pislákol! Csak az tudja igazán a különbséget, aki úgy lángolt, mint én!” – tiltakozott… a láng a hamvadó parázs ellen.

1.,
– Miért akarsz öngyilkos lenni?
– Szeretném jobbá tenni a világot.

2.,
– Jobban ismerlek téged, mint te önmagad.
– Az igazán nem nagy kunszt.

„Rendben van, megértettem, vége… – mondta, és sértődöttség érződött ki a hangjából. – Ha neked csak ennyit ért a barátságunk!” Barátnője egy csöppet sem lepődött meg, erre számított… biztosra vette, hogy lesz némi érzelmi zsarolás. „Kati, hagyd ezt, légy szíves! Nagyon is jól tudod, hogy mennyit ért nekem a barátságunk!” – tiltakozott szomorúan. „Látom… most már látom…” „Mit látsz… »most már«? Megváltoztál… nem ugyanaz vagy, aki régen…”