Mottónak azt írnám, hogy ha azt hiszed, veled nem történhet meg, akkor már meg is tetted az első lépést afelé, hogy megtörténhessen. Pár éve egy főként fiatal diplomásokból álló társaságban az elhelyezkedési nehézségek kerültek szóba, valamint az, hogy miként lehet túlélni azt az időszakot, amíg állást talál a pályakezdő. Nem voltak túl rózsás hangulatban az érintettek – néhányan a társaságban az első munkahelyükre vadásztak már jó ideje. Főleg ők voltak azok, akik hitetlenkedve és irigykedve hallgatták egy Svédországba nősült fiú beszámolóját arról, hogy a munkanélküli fiatal diplomások odakint olyan szociális ellátásban részesülnek, amelyből a megélhetés mellett egy kisebb lakás bérlésére és egy szerényebb autó tartására is telik.

Igen, előbb hitetlenkedtek, hiszen valóban elképzelhetetlennek tűnt a svéd csoda a magyar helyzethez képest, utána pedig – természetesen – irigykedtek. Meg álmodoztak: „Istenem, a fejem se fájna, ha nekem…” Aztán megint hitetlenkedtek, amikor a Svédországba nősült fiú folytatta a beszámolóját, hogy a kinti érintettek bizony korántsem ilyen elégedettek. A hitetlenkedőket valami statisztikára hivatkozva akarta meggyőzni – amellyel csak tovább fokozta a hitetlenkedésüket –, hogy az említett svéd fiatalok között egyre többen kísérelnek meg öngyilkosságot.

Szóval hitetlenkedve hallgatták, volt, aki felsóhajtott: „Akkor mit csináljak én, akinek még albérletre se telik?!” Nem értették: hogy lehet valaki öngyilkos, ha biztosított a megélhetése addig is, amíg munkanélküli. „Agyukra ment az a fene nagy jólét!” – állapította meg valaki. „Velem ez bizony nem fordulhat elő!” – jelentette ki határozottan másvalaki. „Mi?” – kérdezett vissza a Svédországba nősült fiú. Aztán pontosított: „Az, hogy munkanélküli leszel, vagy az, hogy az említetthez hasonló szociális ellátás mellett eldobd az életed az állástalanság miatt?” „Sem-sem!” – mondta amaz magabiztos smiley-vigyorral.

Jó, ha nem feledjük: mindegyikünk nyaka körül ott a láthatatlan kötél – akkor is, ha nem hisszük! Csak az a kérdés, hogy mennyire közel, és hogy ki tudjuk-e védeni, hogy a nyakunkra szoruljon. (Ennyit elkeserítésképpen.)

Az állásnélküli svéd fiatalok öngyilkossági statisztikája is igazolja, sokan nem érik be legalapvetőbb szükségleteik kielégítésével. Bizony, természetes szükségletünk – a Maslow-piramis csúcsa – az önmegvalósítás is (úgy is mint par excellence emberi vágy). Sőt, lejjebb is léphetünk a piramis-lépcsőn! Az is elemi igényünk, hogy önmegvalósításunk pozitív visszaigazolást váltson ki: elismerést (Uram bocsá’: csodálatot!), szeretetet.

Mondhatnánk: „Ez van, ilyen gyarló az ember!” Nincs mit szégyellni, úgy kell ez, mint az oxigén! Miközben jó néhányan (globálisan akár milliárdos nagyságrendről is beszélhetünk – sajnos!) állandó elismerés–csodálat–szeretet oxigénhiányban szenvednek. (Remélem, kedves Olvasó, hogy Te nem!) Márpedig a bevezetőben említett fiatal svéd diplomás munkanélküliek sem tudják kiélni önmegvalósítási igényeiket tanult szakmájukban, az ebből fakadó elismeréshiány pszichés problémákhoz, akár öngyilkossághoz is vezethet. (Sokuknál vezet is.)

Persze nekik sem azt ígérték, hogy „Tanulj, aztán majd a kutyának se kellesz, csak teher leszel a társadalom nyakán!” (Nyűg, aki csak viszi az adófizetők drága pénzét!) Nem, pont az ellenkezőjével kecsegtették őket: „Tanulj szorgalmasan, hogy maximálisan kiaknázhasd a tehetséged, aztán fényes jólét és boldogság vár rád!” Ők pedig szorgalmasan tanultak, hogy élhessenek a tehetségükkel, közben alig várták, hogy végre értékteremtő munkában bontakoztathassák ki mindazt, amit tudnak…

Aztán jött a pofon, hogy egyelőre nem kellenek. Majd valamikor, egy-két év múlva, vagy még később… egyszer talán… Ők sem hitték, hogy velük megtörténhet, hiszen okosak és szorgalmasak voltak, bekerültek az egyetemre, diplomát szereztek, amivel momentán… (De mellőzöm a trágár kifejezéseket.)

Ugyanúgy, mint a magyar munkanélküli fiatal diplomások, akiknek még nehezebb a helyzete, sokszor a szó szoros értelmében véve is kilátástalan. Pár hónap után annyi segélyt se kapnak, amiből megélhetnének (nemhogy lakást bérelhetnének, olcsó autót tarthatnának… mint svéd „sorstársaik”). Szülői támogatás nélkül „jó esetben” bekönyöröghetik magukat valami egyszerűbb munkára. (Gondosan eltitkolva a diplomájukat, mert „túlképzett”-ek nem kellenek, hiszen azok majd frusztráltak lesznek, meg úgyis csak arra várnak, hogy lepattanjanak…) Pedig nekik is azt ígérték, amit svéd kortársaiknak!  

Mondanom se kell, Magyarországon is emelkedik az öngyilkosságok száma! Az ál-öngyilkosságoké különösen: egyre több fiatal öli magát testi–lelki–szellemi narkotikumokba – köztük olyanok is, akik még meg se tapasztalták a „Nincs szükség rád!” állástalanságot. Hacsak a szüleikét nem! (Könnyen lehet, hogy az ő kilátástalanságuk marta/marja magát fiatal lelkükbe!)

Közvélemény-kutatók szerint az állásban lévő, megkérdezett magyar fiatalok többsége a munkahelyét félti legjobban (feltételezhetően az egészsége után). Még pontosabban fogalmazva: félnek, hogy elveszítik az állásukat. Vagyis félelemben élnek, hiszen látják, hallják, hogy mi történik azokkal, akik elveszítik az állásukat. A félelem pedig megbetegít: lelkileg, testileg és morálisan is! Beteg is a magyar társadalom: lelkileg, testileg és morálisan is!

A morálisnál maradva, és egy picit keményebben fogalmazva: a félelem le is aljasíthat! Hányan vannak, akik nemtelen eszközökhöz folyamodnak, hogy megszerezzenek vagy megtarthassanak egy állást! Amit akár utálhatnak is, de legalább nem döglenek éhen.

Ugye, kemény szavak? Ennél már csak az éhen döglés keményebb, amit egyre többen csak bűncselekmények elkövetésével tudnak elkerülni. Mert csökken a segély összege, pár hónap után nullára – mert drága az államnak. Jön majd a börtön – ami persze jóval drágább, mint a segély, de az államnak, úgy látszik, az az olcsóbb! Beleszámítva a morális leépülést, és annak társadalmi hatásait is. Szép új világ! Hát még az, amilyen lesz!

De térjünk vissza a félelemre, amit elszenvednek azok, akik féltik az állásukat! És ha már szenvedés: azt a szenvedést is el kell tűrniük sokaknak, ami a félelmükkel való – sajnos gyakori – visszaélésből fakad: a „szimpla” lelki terrortól a szexuális zaklatásig bezárólag. Ha olyan szerencsés vagy, kedves Olvasó, hogy nem is hiszed, amit olvasol itt, akkor ajánlom, keress rá a munkahelyi terrorra!

Persze nem csak a bevezetőben említett társaságban vannak, akik azt hiszik, hogy velük nem történhet meg, hogy elveszítik az állásukat, hogy munka és megélhetés nélkül maradnak. (Olcsó és morbid poén, hogy a temetők is tele vannak olyanokkal, akik azt hitték, hogy sosem halnak meg, és talán éppen ezért kerültek oda évtizedekkel korábban, mint „kellett volna”.) Szóval azt hiszik, hogy velük aztán nem… mert diplomájuk van (akár több is), meg nyelveket beszélnek, jó szakmájuk van, sikeres vállalkozók stb., akik dolgoztak és dolgoznak becsülettel, szolgálva a munkaadót, a megrendelőt…

Mintha ezek valamire is garanciát jelentenének!

Aztán jön egy válságocska (mert tán annyi is elég!), és akár minden, ami volt, szép emlékké porlad. Vagy biztonságban hitte magát a megérdemelt nyugdíjában, talán együttérzéssel ment el a munkanélküliek sora mellett valamelyik központnál… fel sem merült benne, hogy még ő is beállhat a sorba. Aztán mit ad Isten? (Hogy nem ő?) 

Harminc éve még azt tanították az iskolában – vagy inkább azt ígérték –, hogy a XXI. században olyan fejlett lesz technikai civilizáció, hogy az embereknek maximum napi négy órát kell dolgozniuk. Több idő jut a családra, önfejlesztésre, egészségmegőrzésre, pihenésre, szórakozásra, miegyébre. Most pedig mit látunk? Akinek van munkája, általában többet dolgozik napi nyolc óránál, miközben a fizetéséből néha csak vegetál. Amúgy meg sokfelé virágzik a gyermekmunka (beleértve a szexipart is, a világ egyik legjövedelmezőbb iparágát). És a mégoly jó jövedelemmel rendelkezők is egyik pillanatról a másikra földönfutókká válhatnak, ha nem sikerül kellő vagyont felhalmozniuk (bár még ez sem jelent mindig kellő biztonságot).

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy nemcsak gazdasági, hanem társadalmi/politikai világválság is bekövetkezhet. Olyan szinten, hogy a felhalmozott vagyon is könnyen elillanhat az elszabaduló erőszakáradat miatt. Annak, aki erre azt mondja – amit a bevezetőben említett fiatalember is –, hogy velünk ez nem történhet meg, annak csak annyit üzenek, hogy bárhol eljöhet az a pillanat, amikor az erőszakszervezetek emberei is átállnak, például azért, mert ráébrednek a valódi érdekeikre.

Az éhség és a kilátástalanság oda vezethet, hogy lesznek, akik szembeszállnak a törvénnyel, és elveszik azt is, amit a magadénak hiszel, pedig csak addig a tiéd, amíg a törvény védi, vagy te magad meg tudod védeni! Szembeszállnak a törvénnyel az ősi törvény nevében, ami az életben maradás jogáról szól, arról, hogy jogod van enni, inni… ha már egyszer megszülettél. Az, akinek elveszik ezt az ősi törvény adta jogát, miért tisztelne más törvényt? És akkor még nem beszéltünk az enni-inni kell (és enni-inni adni kell a gyermekünknek…) belénk programozott anyag-parancsáról, ami aztán végleg felülír minden parancsot és parancsolatot, amely(ek) szerint neki erről le kellene mondania.

Rádöbbennek a kegyetlen igazságra, hogy az élet harc. Élet-halál harc!

Nincs mese, mindent meg kell tennünk azért, hogy azt mondhassuk: „Velünk ez nem történhet meg!”, miközben tudjuk, hogy dehogyisnem, és ezért még többet kell tennünk, hogy mégse…

Ördögi kör, ugye?

Ha szerencsénk van(!), akkor nem küzdünk hiába!

Bármikor bármit (mindent) elveszíthetünk – az életünket is!

Aki az ellenkezőjét állítja, az a saját jól felfogott érdekében hazudik! Jó lesz, ha vigyázol vele!

Az élethalálharc azt mondja, hogy csak saját magadban bízhatsz. De vajon tényleg bízhatsz magadban? Megtettél-e és megteszel-e mindent azért, hogy méltó légy a saját bizalmadra?

…egyben parancs is, hogy légy méltó a bizalmadra!