„Egyszerűen imádom a szexet… nekem az az oxigén…” – szokta mondani Dóri barátnőm. … „Ez van, tagadjam le, vagy fojtsam el? Még ha képes is lennék rá… na, nehogy mááár! … Különben meg tehetek én róla, hogy mindegyik alfahímről kiderül, hogy ezért vagy azért nem okés? … Aztán kell egy új… kell, és kész!” Hát most megkapta… „Hetedik mennyország!”
1., Igazat hazudott, mert félt a lebukástól.
2., Olyannak akarta hazudni magát, mint a többiek.
3., Hazudnia kellett, hogy kiderülhessen az igazság.
„Neked van valakid… ne is tagadd!” – támadt az asszony a férjére azonnal, ahogy az belépett az ajtón. „Szervusz, drágám!” – köszönt neki a férfi, és meg akarta csókolni, de a felesége dühtől szikrázó szemei megbénították. „Te megőrültél?” – kérdezte döbbenten az asszony. Aztán újult erővel folytatta: „Mégis mit képzelsz? … »Szervusz, drágám!« ... Ó, majd mindjárt a karjaidba omlok! … Jössz a mit tudom én kidtől… azt hiszed, megengedem, hogy megcsókolj?!”
Nézem az újabb csodálatos gyógyulásról szóló filmet egy tévéműsorban: egymásba kapaszkodó kezek, hitbe kapaszkodó imák… Majd a győzelem: boldogan nyilatkoznak a hozzátartozók és az odaátról visszatért szerencsés gyógyult. Ki az, akinek nem tölti el örömmel a szívét a film, ki az, akinek nem erősíti meg a hitét? Sajnos, tudnék ilyen embereket mondani.
1., Mások leminősítésével akarta felminősíteni magát.
2., Mindenkihez volt egy kedves szava… de már nincs.
3., Mindent szeretett volna… amihez nem volt bátorsága.
Nézte a barnászöld aláfestést a vakkeretre feszített vásznon. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy hányszor sírta vissza az aláfestést, merthogy utólag jobban tetszett neki, mint az elkészült festmény. „Ez van!” – mondta magában, miközben már bizsergett benne a vágy, hogy elkezdje fejleszteni a képet, hogy hozzálásson az „igazi” festéséhez. A régi, nagy mesterek munkamódszerét követte… több rétegben… kéjesen lazúrozva… Igen, kéjesen, mert élvezte a festés minden pillanatát. Bár néha a végeredmény(!)… mint amikor végig jó, sőt csodás, aztán mégis elmarad az orgazmus.
