1., Hűtlenségével volt igazán hű önmagához.

2., Olyannak szeretlek, amilyen… vagyok – ismerte be.

3., Azt utálta benne legjobban, hogy mindenáron szeretni akarta.

Befelé robbant… önmagába, hogy azonnal a világegyetembe repítse magát… lelke ősrobbanásában száguldva önnön végtelenségében… csillagpor-szélvészként söpörve végig rejtett galaxisain. Nem volt semmi, csak a minden… nem érzett semmit, csak mindent… nem értett semmit, csak mindent. A végtelenben száguldva… átszáguldott rajta a végtelen. Ami most is pont akkor ért véget, amikor kellett: „Deák tér, átszállás a…”

1.,
– Mit képzelsz magadról?!
– Nyilván nem azt, amit te képzelsz rólam.

2.,
– Szeretném, ha őszinte lennél.
– Utána meg majd azt mondod, hogy ne hazudjak.

Akinek volt már példaképe, az jól tudja, hogy mekkora erőt ad(hat). Aki veszített már el példaképet, az jól tudja, hogy mekkora erőt vesz el… erőt és energiát, amit a csalódás feldolgozására kell fordítani, ha kiderül, hogy hamis kép alapján választottuk. … A példaképpel automatikusan azonosulunk, mert csak így működik az erő-infúzió. Ezért aztán önmagunkkal is szembekerülünk, amikor a bukott példaképpel konfrontálódunk.

Játsszunk „allegóriásat”! A gondolat legyen, mondjuk, a fény! Tehát a fény – természetes vagy mesterséges; forrása lehet a Nap, és lehet a… De maradjunk az ősforrásnál, a Napnál! (A Napnál is világosabb, hogy miért.) Árad a fény, betöltve mindent… Mindent, amit tud(!), mert a leengedett redőnyökön nem képes áthatolni. De még a koszos ablaküveg is útját állja egy részének… Tehát árad a fény… be az ablakon is… (Ugye, nem felejtetted el, hogy „allegóriásat” játszunk?!) Ragyogóan tisztára mosott ablakról beszélek… árad be rajta a fény… A „fény”… Igen, az „allegóriás” miatt az idézőjelek.