Vannak arcok, nevek, amelyeket elég csak meglátni, és sokaknak azonnal görcsbe rándul a gyomra… meg hányinger… esetleg ökölbe szorított, tehetetlen düh… Vannak arcok, nevek… másoknak – szintén sokaknak – más arcok, nevek… de a hatás ugyanaz. Ki ezek elől menekülne, ki azok elől, mert érzi, hogy…

Azt hihetnénk, hogy a csendnek is üvöltenie kellene… teli torokból, hogy meghalljuk… merthogy olyan korban élünk. De hát a csendnek nem szokása a kiabálás… szerencsére, mert akkor már a csend se az lenne, ami. Mert egyre kevesebb dolog az, ami... ami volt… ami a lényege lenne.

„Csak erős idegzetűeknek!” Mind többször találkozni ezzel a csábítás(!)-sal, amit persze lehet figyelmeztetésnek hazudni. Miért gondolják a főszerkesztők, hogy ez kell nekem? Amikor persze nem, sőt! „Mert ez kell az olvasóknak, nézőknek!” – szól a cinikusan kioktató válasz. Esetleg „mentegetőzve”…

Azt mondják a szülők a gyereküknek, hogy a hazugság bűn. Miközben sokan közülük azt is mondják a gyereküknek, hogy a gólya hozza a kisbabát. Miért is esnek a hazugság bűnébe? Hogy ez bocsánatos bűn? (Akkor is, ha a „gólya tényleg hoz” majd egy kisbabát a már nagyobbacska gyereküknek?) A hazugság bűn…

„Rágd meg jól!” – hallottam jó párszor kiskoromban, amikor valamit csak úgy „nyeltem, mint kacsa a nokedlit”. Aztán olyan rágós lettem… átvitt értelemben is, de ez most mellékes. Szóval jól megrágom… szeretek rágni… így olyan ízeket is élvezhetek, amilyeneket nem is éreznék, ha csak úgy nyelném,…

„Nem süket, csak azt hallja meg, amit akar.” Ugye ismerős a „leleplező” magyarázat?  Szelektív hallás – házastárs, gyerek, kolléga… szelektív hallása. Mindig a másik ember szelektív hallása, sosem a miénk! Pedig…