Néhai nagymamám énekli bennem az egykor volt slágert, helyesebben azt, amire emlékszem belőle: „Bárhogy lesz, úgy lesz. Ahogy lesz, úgy lesz.” Újra és újra! Mondhatnám úgy is, hogy elakadt emlékezetem gramofontűje, miközben egy „orákulum” kinyilatkoztatásait olvasom az életről. Például azt, hogy engedjük át neki – mármint az életnek! – az irányítást, mert az élet tudja(!), hogy mikor mi kell nekünk, megoldja a problémákat… És különben is: „Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna valahogy.” (Ugye mondtam, hogy „orákulum”?!)

1., Nem a harctól félt, hanem az esetleges vereségtől.

2., Parancsot mindig többen osztogatnak, mint kenyeret.

3., Csak őrmester volt, de már tábornokként vezényelte a „seregét”.

„Ki korán kel…” – jutott eszébe, csak azt nem értette, hogy miért. De aztán elnevette magát… pedig nem lett volna szabad: azonnal a mellkasába hasított a fájdalom, és persze jött a fulladásroham is. Azt se értette, hogy miért nevette el magát, de hát annyi mindent nem ért az ember… „Sokszor jobb is!” – gondolta. Utána pedig félhangosan folytatta: „Úgy látszik, ez egy ilyen nap lesz!” Ugyanis azt sem értette, hogyan lophatták el az egyik mankóját, amikor mindig úgy helyezi… amennyire csak lehet, maga alá vackolja őket, de úgy, hogy azért ne nagyon nyomják. Aztán meg azt sem értette, hogy ki a fenének kell egy ócska mankó, összedrótozott vacak, amely kész csoda, hogy az ő csontváz testének a súlyát elbírja.

„De hiszen mindig azt mondtad, hogy a festés az életed!” – csodálkozott az őszes férfi. „És… ki mondta, hogy még élek?” – kérdezte a ritkás hajú. Az őszes pedig ismét csodálkozott… immár harmadszor, pedig alig kezdtek el beszélgetni. Először akkor csodálkozott, amikor a kérdésére, hogy „Hát a festés?”, idős barátja tömören csak annyit válaszolt: „Befejeztem.” … Egy házban nőttek fel… már kölökként is állandóan rajzolt és festett. Azt el tudta róla képzelni, hogy egyszer majd meghal, azt viszont nem, hogy ne fessen. „És… ki mondta, hogy még élek?” – ugrott be hirtelen az előbbi visszakérdezése. „De hát nem látszik rajtad, hogy… Valami szervi…?” – kérdezte. „Nem, semmi szervi… – felelte halkan a ritkás hajú –, a szívem…”

1., Behunyt szemmel is átlátott rajta.

2., Sosem ismert be semmit ‒ ezt sem.

3., Van, ami csak addig vonzó, amíg tilos.

„Hány lelked van?” – teheted fel magadnak a kérdést kellően filozofikus hangulatban. „Egy, miért hány lenne?” – vághatod rá, vagy kérdezhetsz vissza. Na, igen… egy… de azon belül… az egy lelkeden belül hány lelked van? Egy? Kettő? Száz? … Ezek „eredője” az az „egy”, amit a lelkednek érzel. Honnan van az első, és honnan a második… pláne honnan a „századik”? Vajon benne van a „századikban” a „kilencvenkilencedik”… meg az első is? Ahogy a másodikban is az első… aztán az első kettő a harmadikban… és így tovább. Szóval, honnan is van az első lelked? Transzgenerációs lélek-transzplantáció? Miért is ne, ha ma már evidenciaként kezelik a transzgenerációs hatásokat, mint elemi huzalozásokat az agyban.