„De hiszen mindig azt mondtad, hogy a festés az életed!” – csodálkozott az őszes férfi. „És… ki mondta, hogy még élek?” – kérdezte a ritkás hajú. Az őszes pedig ismét csodálkozott… immár harmadszor, pedig alig kezdtek el beszélgetni. Először akkor csodálkozott, amikor a kérdésére, hogy „Hát a festés?”, idős barátja tömören csak annyit válaszolt: „Befejeztem.” … Egy házban nőttek fel… már kölökként is állandóan rajzolt és festett. Azt el tudta róla képzelni, hogy egyszer majd meghal, azt viszont nem, hogy ne fessen. „És… ki mondta, hogy még élek?” – ugrott be hirtelen az előbbi visszakérdezése. „De hát nem látszik rajtad, hogy… Valami szervi…?” – kérdezte. „Nem, semmi szervi… – felelte halkan a ritkás hajú –, a szívem…”

1., Behunyt szemmel is átlátott rajta.

2., Sosem ismert be semmit ‒ ezt sem.

3., Van, ami csak addig vonzó, amíg tilos.

„Hány lelked van?” – teheted fel magadnak a kérdést kellően filozofikus hangulatban. „Egy, miért hány lenne?” – vághatod rá, vagy kérdezhetsz vissza. Na, igen… egy… de azon belül… az egy lelkeden belül hány lelked van? Egy? Kettő? Száz? … Ezek „eredője” az az „egy”, amit a lelkednek érzel. Honnan van az első, és honnan a második… pláne honnan a „századik”? Vajon benne van a „századikban” a „kilencvenkilencedik”… meg az első is? Ahogy a másodikban is az első… aztán az első kettő a harmadikban… és így tovább. Szóval, honnan is van az első lelked? Transzgenerációs lélek-transzplantáció? Miért is ne, ha ma már evidenciaként kezelik a transzgenerációs hatásokat, mint elemi huzalozásokat az agyban.

1.,
– További szép napot!
– Honnan veszi, hogy eddig szép volt?

2.,
– Sosem hittél nekem!
– És milyen jól tettem!

Több mint száz magánrepülőgéppel és privát jachtokkal érkeztek a klímavédelmi konferenciára a meghívott előkelőségek… – olvashatjuk és láthatjuk unásig. Szakértők kiszámították, hogy mekkora károsanyag-kibocsátással járhat a celebritások utazása egy-egy ilyen találkozóra. Természetesen nem kevéssel. Ráadásul olyan emberekről van szó, akiknek luxuséletvitelük miatt egyébként is nagyobb az úgynevezett ökolábnyoma, mint egy egyszerű halandónak. Persze így szép „aggódni”. De nincs ebben semmi újdonság.

Szinte már rutinmozdulatokkal mászott felfelé a vasszerkezeten… és mégis volt benne szorongás… sőt félelem is. Nem, nem a magasság miatt… vagy hogy leesik… hanem a kérdés miatt, ami ott motoszkált az agyában: „Meg mered tenni végre?” Akárcsak az első alkalommal, amikor felmászott a turulhoz… „De az akkor más volt!” – hallja a választ. A második is más volt: már majdnem, de még mindig nem… Talán az utolsó pillanatban… Felmászott, szinte már érezte, hogy beleveti magát a mélybe, mit sem törődve azzal, hogy kérlelik, győzködik.