„Légy önmagad!” – harsogják cikk- és műsorcímek; profi guruk és amatőr orákulumok próbálják beléd szuggerálni rádió- és tévéműsorokban, a Gutenberg-galaxisban és az internet-univerzumban. Ráadásul úgy, mintha csak akarni kellene, és akkor hipp-hopp, már önmagunk is vagyunk. Mi pedig kapkodjuk a fejünket – ami talán nem is a miénk, hiszen miért lenne a miénk, ha mi magunk sem vagyunk a „miénk”. (Mert nem vagyunk önmagunk, és ez annyira nyilvánvaló, hogy elengedhetetlen a nonstop „Légy önmagad!”-infúzió.)

Ki vagyok én, ha nem én vagyok? – vetődhet fel a kérdés a „Légy önmagad!” imperatívusz hallatán. Lehet-e valaki nem önmaga? Nem – ad absurdum – standard-üzemmódban, „alapjáraton” (az nyilván klinikai eset), hanem akkor, amikor úgy érzi, hogy egy adott „pillanatban”/szituációban momentán nem önazonos: valaki „más beszél belőle”, más cselekszik (akár ölel/csókol!) helyette. De vajon hogy fordulhat elő ilyesmi? (Ha már előfordul – márpedig, mondhatni: kivel nem fordult még elő ilyen?) Természetesen okkal történik, oka van!

Talán – persze némi túlzással – csak újszülöttként, és csupán az első felsírásunkkal vagyunk önazonosak. Némi cinizmussal: nem kizárt, hogy azért sírunk fel, mert „sejtünk” valamit abból, hogy milyen szerepjátszásokba leszünk belekényszerítve. A szerepjátszás pedig önfeladás, hiszen önazonosan kevesek vagyunk kívánt célunk eléréséhez.

„Légy önmagad!” – „sugározzák” mindenhonnan, miközben sokan azt kérdezik, hogy: „De hát kinek kellek én önmagam, én, a magam önazonosságában?” Ez a kérdés igazából kijelentő mondat: „Nem kellek a kutyának sem.” Bármily szomorú: gyerekként talán még anyádnak sem! Megdöbbentél? Miért? Mire vágyik egy kismama – egy fáradt fiatal anyuka meg még inkább: egy kisaranyosjógyerekre, aki aludni hagyja éjszaka, eszik-iszik-gyarapodik testileg-szellemileg-lelkileg, akivel büszkélkedni lehet, akit „levesz a polcról, amikor anyukást akar játszani”. Mentségére szóljon, hogy ő sem önazonos, mert el kell játszania a boldog, csupamosoly anyukát, akinek minden álma az a szaros kis bögőmasina volt, aki miatt már akkor sem tudott aludni, amikor még csak a hasában bulizott. Még önmagának is el kell játszania a nonstop eufóriában úszó anyukát, különben talán beleőrülne abba, hogy mi mindent kellett/kell feladnia a kis önző szaros miatt. „Hát kellett ez nekem? Ez kellett nekem?” – kérdezi önazonosságának csekély maradéka a végkimerültség őszinte pillanataiban.

Tehát: „De hát kinek kellek én önmagam, én, a magam önazonosságában?” Igen, az esetek többségében a kutyának sem. Mindig valamire kellünk, valamilyen feladatra – ez egyben azt is jelenti, hogy valamilyen szerepet kell eljátszanunk. (A boldog kismamáról és fiatal anyukáról már volt szó fentebb – utóbbinak még a szerelmi vágytól izzó élettársat-feleséget is el kell játszania, ahogy a jókedvű háziasszonyt is, aki már attól flow-ban úszik, ha a porszívózás az eszébe jut.) Általános alanyban fogalmazva: nem te kellesz, hanem az a valaki, amire (sic!) másnak (szüleidnek, iskola- és munkatársaidnak, gyermekeidnek, élet-/házastársadnak és a szerető[i]dnek… a hazának [ágyútöltelékként]…) szüksége van.

Mielőtt bárkinek is szemrehányást tennénk, be kell látnunk, hogy mi sem vagyunk különbek, nekünk is szükségleteinkből fakadó elvárásaink vannak másokkal szemben. És bizony sokszor csak sokadik a sorban, hogy az illető önazonos legyen, hogy önmagát adja: adja inkább a jó orvost, a megbízható szerelőt, a hűséges társat/szeretőt, az önfeláldozó tűzoltót/katonát… Miközben sérülhet az önazonossága az orvosnak, a szerelőnek… nem lehetnek önmaguk (akkor talán nem orvos lenne a doktor úr, hanem operaénekes, a szerelő pedig inkább festőművész).

„Légy önmagad!” Ki ne szeretne az lenni – miközben talán azt sem tudja, hogy ki is ő valójában.

„Légy önmagad!” Ez azzal kecsegtet – hogy azt ne mondjam, azt ígéri –, hogy akkor majd boldog leszel. Pedig ez nem feltétlenül igaz. Színész akarsz lenni? És ha az leszel, de soha nem kapod meg álmaid szerepét? Festő akarsz leni? És ha az leszel, de senki nem kíváncsi a képeidre? Vállalkozó akarsz lenni? És ha nem bírsz majd a konkurenciával, kínlódsz, aztán csődbe mész?

Hiába vagy önmagad, ha nem felelsz meg a veled szemben támasztott elvárásoknak, senkinek sem kellesz. Ha az önmagaddal szemben támasztott elvárásaidnak nem felelsz meg, akkor önmagadnak sem kellesz majd. Egy ilyen elvárás lehet, hogy – miként sulykolják – önmagad légy, és ha nem sikerül, önmagadnak sem kellesz, ami nemcsak frusztrálhat, de meg is betegíthet. „Mellesleg” el sem tudod titkolni, hogy milyen viszonyban vagy önmagaddal, lehet, hogy „messziről kiabál” majd rólad, hogy önmagadnak sem kellesz.

Márpedig kinek kellenél, ha önmagadnak sem kellesz?

***

Ui.: Egy extrém kérdés a végére: Biztatnál egy pedofilt arra, hogy önmaga legyen?