„Váltsd valóra az álmaidat!” – harsog mindenhonnan, mintha minden álmot meg lehetne valósítani. Pedig nem! A Váltsd valóra az álmaidat! harsogók mindjárt álmokat is harsognak hozzá, hogy álmodd ezt, meg álmodd azt! Természetesen a saját – jellemzően profit-vezérelte – álmaik megvalósítása motiválja őket, ezért próbálnak álomba hipnotizálni bennünket a manipuláció milliárdnyi trükkjével. Miénk lehet az álomház, az álomautó, az álomállás, az álomjövedelem, az álomnő vagy álompasi (esetleg mindkettő és egyszerre!), az álom-élet, sőt, mi magunk is álomnővé vagy álompasivá válhatunk (esetleg mindkettővé és egyszerre!), álmaink álmává! Hurrá!

„Álmodik a nyomor!” – vágják rá néhányan cinikusan, de nem kell megsértődni, hiszen a mélynyomorból sokan valóban csak álmodni tudják az emberhez méltó életet. Persze ők is többről álmodnak, miközben a tisztességes megélhetést biztosító munka is egyre több embernek elérhetetlen álom!

Sokkal elérhetőbbnek tűnik a SZTÁRság, hiszen a média tálcán kínálja a bizonyítékokat, hogy a nép egyszerű, tanulatlan gyermeke is… És a média tálcán kínálja a lehetőségeket is, például tehetségkutató tehetségkutató hátán, ahová sokkal több abszolút tehetségtelen jelentkezik, mint tehetség. Álmodni persze az előbbiek is tudnak, sőt, csak azt tudnak!

Vagy még azt sem? Lehet, hogy sokkal inkább „kómában” vannak?

Hiába a kritika – nem hisznek senkinek, nem látnak, nem hallanak!

Helyesebben egyet – csak egyet! – hallanak: „Ne add fel, valósítsd meg az álmaidat!” Csakhogy ezek nem az ő álmaik, akkor sem, ha „ők álmodják” azokat!

Annál édesebb az álom, minél keserűbb a valóság – márpedig milliók (világszerte százmilliók, tán több milliárdnyi ember) számára egyre keserűbb a valóság!

Egyebek mellett az a valóság is, hogy nem lehet minden álmot valóra váltani. Akár a legkeményebb munka árán sem. Még akkor sem, ha ugyanakkor szinte semmi sem lehetetlen, mert – ahogy többször is megfogalmaztam már – az élet írja a legképtelenebb forgatókönyveket.

Különösen veszélyesek azok a felnőttkori álmok, amelyek beteljesítéséért semmit nem lehet tenni, miközben szinte kitörölhetetlenül beleégtek álmodójuk agyába. Egy gyerek még nyugodtan álmodhatja, hogy tűzoltó lesz, vagy katona… Egyrészt azért, mert tűzoltóra és katonára mindig szükség lesz; másrészt azért, mert gyermekként még van ideje mindent megtenni azért, hogy valóra is válthassa.

Ha akarná, arra is lenne ideje, hogy megtegyen mindent a popsztárrá válása érdekében is, de itt már nem minden az idő és a munka. Mert nincs az a munka, ami a botfülűből és/vagy fahangúból énekest faraghatna! Azért élek ezzel a példával, mert a média és (rajta keresztül) egyes művészeti ágak kínálják leginkább a hamis álmokat, amelyekbe azok is belekapaszkodhatnak (beleálmodhatják magukat), akik egyébként csak álmodni tudnak, de énekelni, írni, festeni, beszélni stb. nem.

Azért tudják beleálmodni magukat, mert azt látják-hallják, hogy nem kell tehetség, anélkül is lehet… Meg hogy nekik is van annyi, amennyi egyes sztároknak! Persze általában még annyi sincs, de ez már elhanyagolható semmiség a többi tévedés mellett! És azzal se foglalkozzunk, hogy valaki attól lesz sikeres – anyagi értelemben –, amit egyáltalán nem tud! Például énekelni meg angolul, a kettőt együtt meg különösen nem. Hogy akkor mitől lesz sikeres? Attól, hogy egyesek jól szórakoznak azon, hogy lejáratja magát. (Micsoda öröm, hogy vannak olyan figurák, akiknél különbnek érezhetjük magunkat!) Arra sem érdemes szót vesztegetni, hogy az anti-produkcióknak miért nagyobb az anyagi elismerése, mint a tisztességes munkának, holott deklaráltan teljesítményalapú társadalomban élünk. Igen, deklaráltan – de ezt már annyiszor kinevettük… elsirattuk. 

De! 

Hogyan lehetne belenyugodni abba, hogy még a csórónál is csóróbb vagyok, akinek minden csoda elérhetetlen, amik nélkül állítólag élni sem lehet?! És hogyan lehetne belenyugodni abba, hogy nemhogy átnéznek rajtam, de észre sem vesznek, hogy át kellene nézni rajtam?!

Miközben bennem él a vágy az elismerésre, a szeretetre, a jólétre… Hiszen ez olyan emberi, annyira természetes – ráadásul még erősítik is: „Váltsd valóra az álmaidat!” Leginkább azokat, amiket mi álmodunk neked, hogy a mieinket beteljesítsd általuk! De ezt már írtam feljebb. „Te is lehetsz…!” „Te is elérheted!” „Neked is jár…!” (Folytasd tetszésed szerint!)

Mondhatnám: az a legszegényebb, akinek már álmai sincsenek. Különösen, ha közben azt hiszi, hogy vannak – mert nem érti, hogy azok nem az ő álmai. Pedig beláthatná és mondhatná: Az ÉN álmom az, amelyért érdemes felébrednem, hogy valóra váltsam – és amit valóra is tudok váltani! Az az ÉN álmom, amit élni tudok, nem csak álmodni – az élet ugyanis nem az alvásról szól, pláne nem a „kómáról”, hanem arról, amit élünk.

Mit ér az az álom, amit csak álmodni tudunk, élni nem?!

Semmit!

Akkor miért akarják valóra váltani még a legképtelenebb álmokat is az álmodóik? Azért, mert nem értik a világot és önmagukat sem, és mert megtévesztették őket, és ők is saját magukat.

Merjünk nagyot álmodni!

Egyetértek.

Legfeljebb akkor nem, ha valaki azért álmodik nagyot, mert a kicsit sem tudná megvalósítani, és az olyan ciki lenne. Mennyire másképpen hangzik, ha valaki a Mount Everestet nem tudja megmászni, mintha a Gellértheggyel nem boldogul! Már a cél megfogalmazásának is óriási szerepe van – ha nem hiszed, próbáld ki! Kit érdekel, hogy fel akarsz sétálni a Gellérthegyre? Viszont, ha még az sem sikerül…!

És milyen sokan vannak, akik a legképtelenebb álmokkal kínlódnak, viaskodnak kitartóan (a „Ne add fel az álmaidat!” jegyében), ahelyett, hogy felébrednének – és belenéznének a tükörbe. Az önismeret tükrébe, hogy megismerjék magukat, és hogy önmagukká alakíthassák magukat. Önazonosság nélkül nem élhetik a saját életüket. Az önismeret immunissá tesz az álom- és vágymanipulációval szemben. Annak, aki önismerettel bír, nincs szüksége mások – szuggerált – álmaira. Csak az önazonos álom a megvalósítható, vagyis a valódi ÉN-álom.

Könnyű azt mondani, hogy akinek megvan a magához való esze, annak megvan a magához való álma is. Az álmok azonban jellemzően nem a racionalizmusról szólnak, holott a megvalósítható álmok ki kell, hogy állják az ész próbáját.

Ki ne szeretne gazdag lenni?

Ki ne szeretne elismert lenni?

Nem folytatom a kérdéseket. Az alapvető kérdés, hogy mire vagyok képes! Nincs hangom? Akkor biztos, hogy világhírű énekesnek kell álmodnom magamat? Nem tudok egy egyenes vonalat sem húzni? Biztos, hogy világhírű festőnek kell álmodnom magamat? Biztos, hogy szépségkirálynőnek kell álmodnom magamat, ha csak „nagyon érdekes” arcom van?

A boldogság nem a világhírről meg a sztárságról szól, hanem az önazonosságról, az önazonos életről. ÖNazonosság nélkül nincs, nem lehet boldogság sem.

Szeretsz énekelni? Oké! Énekelj, akkor is, ha nincs hangod, ha egyébként boldogít… de csak ott, ahol bármilyen hamisan is nyivákolhatsz!

Szeretsz festeni? Fess, akkor is, ha csak mázolmány az eredmény! De csak ott, ahol…

Énekelni, festeni jó, akkor is, ha se hangunk, se kézügyességünk! Élvezzük, de ne csapjuk be magunkat azzal, hogy meg kell valósítanunk a lehetetlent – még ha vannak is „jóakaratú” biztatások.

Azok az igazi jóakaróink, akik megmondják, ha szerintük elérhetetlen álmokat hajszolunk. (Nem biztos, hogy igazuk van, érdemes több oldalról ellenőrizni a véleményüket és vélt tehetségünket.)

Persze az álombakó kritikákat nehéz elfogadni. (Olyan érzés lehet, mint amikor a gyereknek el akarják venni a kedvenc játékát!)

De nem vagyunk gyerekek, vagy ne legyünk!

Lehet neveket sorolni, akiket jóakarók igyekeztek eltántorítani, de ők nem hagyták magukat, megvalósították álmaikat. Mondja az utókor, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ők is úgy érezték. Például senkit ne tévesszen meg, hogy százmilliót fizetnek egy festő képéért, aki életében egyet sem tudott eladni! Ráadásul az sem biztos, hogy volt akár egy is, amelyikkel elégedett volt! Ahogy az sem, hogy boldog volt, s nem örök elégedetlenség keserítette meg mindennapjait, miközben „önmegvalósította” magát. (Ugye, ne írjak neveket?) Persze az önpusztító „önmegvalósítás” is megjelenik a művek árában, hiszen kell annál jobb zseni-reklám?

Hamis – sokszor mások által diktált – „álmaink” eltakarják valódi álmainkat, amelyeket egyébként képesek lennénk megvalósítani, mert minden szükséges adottságunk megvan hozzájuk.

Csak a „Ki vagyok én?” első alapkérdés válaszolhatja meg a másodikat, hogy: „Ki lehetek én?”

Nem az a legrosszabb, ha kinevetnek bennünket, hanem az, ha nem látjuk be, hogy jogosan tették, és tovább álmodjuk az „életünket” – ahelyett, hogy feladnánk „álmainkat”.

Hogy megvalósíthassuk valódi, önazonos álmainkat!