A NAGY Ő – mindenki őt keresi, aki még nem találta meg. Sokan a korábban megtalálni vélt „NAGY Ő” oldalán keresik az igazi NAGY Őt, vagy azt, akit majd most annak hisznek. Szóval a NAGY Őt keresik, természetesen másvalakiben, egy másik nőben vagy férfiban. Másvalakiben – nem önmagukban. Pedig mégiscsak azzal kellene kezdeni! Önmagukban kellene megtalálni a NAGY Őt, pontosabban fogalmazva a NAGY ÉNt.
Mert a hasonlók vonzzák egymást (természetesen a szelídebb-durvább elmekórtani eseteket és a viktimológiai bevonzásokat nem számítva). A szép a szépet vonzza – testi, lelki, mentális… értelemben is. (Akaratlanul persze a csúnyákat is, de ez itt most mellékes, a lényeg az, hogy a csúnya csak elvétve vonzza a szépet.)
Bármennyire is ellenszenves a közhely: vagyon a vagyont, származás a származást, rang a rangot, státusz a státuszt… vonzza sokszor. Útszéli „királylánynak” általában útszéli a „királyfija” (magyarul: a stricije) is .
Szóval annak, aki még a NAGY Őre vágyakozik, először önmagában kell(ene) megtalálnia a NAGY Őt, azaz a NAGY ÉNt. Az is lehet, hogy teljesen az elején kell kezdenie, az önazonos – a valódi énjének megfelelő – önideál megfogalmazásával, amihez természetesen önismeretre van szüksége, és bátorságra, hogy vállalja a szembenézést önmagával.
Az önideál „megfestése” persze nem egy l’art pour l’art „performansz”, csak annyit ér, amennyit megvalósít belőle az ember. Azért, mert csak az jelenik meg vonzó módon az önképében, az önbecsülésében, önbizalmában… Bár egy nagy cél megjelenítése is lehet vonzó, de igazi vonzerővel az elért eredmény bír.
A NAGY ÉN azután bátran várhatja NAGY Ő párját – és főleg az Én mindent megtettem! tiszta lelkiismeretével. Aztán vagy eljön a NAGY Ő, vagy sem. Bármennyire is fáj, ez a szomorú igazság, nincs rá garancia. (Ahogy az Én mindent megtettem! nem garancia az olimpiai aranyéremre sem.) De a NAGY ÉN ezzel is tisztában van – optimista, de nem áltatja magát.
Viszont az, hogy önmagában megtalálta a NAGY Őt, azaz a NAGY ÉNt, óriási siker, felér egy olimpiai arannyal! Ha nem hiszed, nézz csak körül, hányan nem találták még meg önmagukban sem! Önmagukat – önazonos énjüket – sem. Látszik rajtuk, le sem tagadhatnák ‒ igazából annál jobban látszik, minél inkább próbálják bizonyítani. Az az átkozott metakommunikáció(juk) nevetve lesz árulójuk.
