Ahogy szokott… jégteste azonnal olvadni kezdett, amint a tűzfolyam végigfutott az ereiben… mert a láva azonnal felizzott… Nem, már előtte… nem is kellett, hogy megszólaljon a barbár ritmus… agyában már ott lüktetett, amit a füle még nem is hallhatott, csak felajzva várt. Hogy aztán az első dobütés sercegve fusson dobhártyájától agya tűzhányó-bombájához, és utat robbantson a lávafolyamnak, amely most végigszáguldott az erein. És vele áradt szét a belső lüktetés, amely szinkronban pulzált a külsővel: a semmiből erősödve végtelenné. A dobok és a basszus… a semmiből a végtelenbe üvöltő-sikító „ének”… Ahogy szokott… egyre gyorsuló sámántáncba kezdett a láthatatlan tűz körül, amely visszatükröződött a szemében.

Ahogy szokott… belőle is kitört a végtelenbe üvöltő-sikító „ének”… áldozati „ének” önmagáért… vagy újabb ősrobbanásának „éneke”. Ahogy szokott… Még nem volt vége… dobhártyáját még őrült tamtamok és basszusfutamok püfölték… ugyanakkor az agyában már ott lüktetett a csend… Ami végül megszületett. Füldugók ki… Ahogy szokott… körülpillantott az irodaház tetején… ing, nyakkendő kézbe… Aztán elindult lefelé… szépen lassan…

Tudta, hogy bőven van még ideje lezuhanyozni az igazgatósági ülés előtt. Ahogy szokott…

Így megy ez már egy ideje. Azt még nem tudja, mi lesz, ha rosszabbra fordul az idő, hiszen akkor mégsem mászhat fel a tetőre, hogy félmeztelenre vetkőzve járja sámántáncát. Az irodájában pedig… A tánc még csak-csak, bár talán azt is meghallaná a titkárnője… „Azt még kidumálnám!” – győzködi magát… bár felesleges, mert jól tudja, hogy a semmiből a végtelenbe üvöltő-sikító „ének” nélkül semmit sem ér az egész. Különben meg úgyis kitörne belőle a „lávával” együtt!

Tudja, hogy megoldást kell találnia, mert e rítus nélkül már nem működik: civilizált léte kábító- és ajzószere ez a barbár szertartás. Mert az, azzá vált… ő meg függővé!

Így megy ez már egy ideje: mindent köréje szervez. Előtte van, meg utána! Ez szent és sérthetetlen – mindegy, hogy üzleti tárgyalás, média vagy politikai pofavizit… Csak előtte van, meg utána!

Véletlen volt a rátalálás… külföldi partner… a londoni „BIG”… és a kérés, hogy a koncertre…

Nem is értette, de: „Persze, hogyne… a legnagyobb örömmel!” … „Igen, magam is…!” – hazudta rutinból… Titkárnő, jegyek… már nem volt… nekik persze mégis… ahogy szokott…

Aztán vacsora után…

Nem szokta ő az ilyet… egy másik világ… egy másik univerzum…

Nézte az „inglist”… hogy mennyire nem zavarja a milliós öltöny… zakó és nyakkendő le, és bele az őrületbe…

Aztán hirtelen őt sem zavarta a milliós öltöny… zakó és nyakkendő le, és bele az őrületbe…

Észre se vette, és már… Jégteste azonnal olvadni kezdett, amint a tűzfolyam végigfutott az ereiben… mert a láva azonnal felizzott… Nem, már előtte… nem is kellett, hogy megszólaljon a barbár ritmus… agyában már ott lüktetett, amit füle még nem is hallhatott… de felajzva várt. Csak addig nem tudta!

Így kezdődött, mára pedig „Ahogy szokott…” lett belőle.

Villámgyorsan lezuhanyozott, titkárnője pedig már… tiszta ing, új nyakkendő…

Hideg fej, kimért mozdulatok, visszafogott elegancia… elegáns visszafogottság…

Ahogy szokott…

Ahogy a rítus kívánja.

A másik.