Hogy kiismerhetetlen és beláthatatlan labirintus az élet? De biztos, hogy csak egy? Nem lehet, hogy kettő… esetleg három…? Valójában megszámlálhatatlan, mert labirintusok születnek és „halnak meg”, miközben labirintusok labirintusában élünk. Minden labirintus mögött jellemzően ugyanaz áll: a hibás gondolkodás önmagunkról és a világról. Van olyan, amit nem értünk – és van olyan, amiről hazudunk magunknak. Az első labirintust mi magunk jelentjük saját magunk számára. Sőt: nemcsak jelentjük, hanem teremtjük is, természetesen gondolkodásunk által. Hibás – alapvetően nem önazonosan tudatos – gondolkodásunk által, mert nem ismerjük önmagunkat.

Igen, azonnal rá lehet vágni, hogy önismeretbeli meg érzelmi intelligenciabeli hiányosságok. Így is van, azonban érdemes távolabbról nézni. Először is emberismereti hiányosságok – „mechanikus” hasonlattal élve: nem tudjuk, hogyan működik az ember, leginkább az agya. (Természetesen nincs szükségünk agykutatói szintre!) Gondolkodásunk a kulcs a spirituális, az érzelmi és a racionális intelligenciához, ezeken keresztül önmagunkhoz (önideál, önkép, önbecsülés, önbizalom stb.) és világunkhoz (ahhoz, ami az érzékelt világból érzelmi alapú emlékeink alapján leképződik bennünk, azaz az agyunkban).

Labirintusaink tehát alapvetően érzelmi útvesztők, egészen pontosan érzelmeink útvesztői, akkor is, ha önmagunkkal, és akkor is, ha a külvilággal kapcsolatosak.

Előbbi a meghatározó, hiszen, aki belső labirintusának foglya, annak a nyílegyenes sugárút is útvesztőnek bizonyulhat. Ráadásul senkinek sem nyílegyenes sugárút az élete, sokkal inkább áll zegzugos utcácskákból (a zsákutcákat is beleértve!), amelyek könnyen útvesztőnek tűnhetnek (és bizonyulhatnak). Az útvesztő pedig egyben énvesztő is, hiszen minden út hozzánk kellene, hogy vezessen. Azok is, amelyeken másokhoz akarunk eljutni, mert csak önmagunkon keresztül sikerülhet.

Kedves Olvasó, biztos Te is játszottál már rajzolt labirintusokkal. Olyanokkal, amilyeneket például újságok közölnek. Ezekben általában ceruzával végigvezetve keressük a kijáratot, amit a labirintus bonyolultságától, intuíciónktól és szerencsénktől függően hosszabb-rövidebb idő alatt meg is találunk. Ha van kijárat, akkor megtaláljuk.

Viszont még a legbonyolultabb ilyen labirintus is gyerekjáték belső és külső labirintusainkhoz képest.

Hogy miért?

Egyrészt azért, mert a labirintus ábrákat felülről látjuk, áttekinthetők még akkor is, ha „áttekinthetetlenek”, hiszen a ceruzát végigvezetve…

Belső és külső labirintusainkkal viszont nincs ilyen szerencsénk, hiszen semmit nem látunk belőle – csak azt érezzük, hogy bármerre megyünk, előbb-utóbb falba ütközünk. Vagy egyenesen úgy érezzük, hogy a falnak vágódunk, ami kőkemény és rücskös, esetleg tűhegyes tüskék borítják… Másrészt pedig azért, mert a labirintusrajz feladvány, azaz játék/szórakozás, szemben a belsővel és/vagy külsővel, amely korántsem az. Azokban akár az életünk is lehet a tét. Az életünkért harcolva pedig különösen nehéz kijutni még a legegyszerűbb labirintusból is.

Visszatérve az elejére, hogy labirintusok labirintusában élünk. Emberek alkotta labirintusokban. Szó szerint is, mert emberek alkotják a labirintusok falait – testi, lelki, szellemi mivoltukban. A labirintushoz negatív érzelmek társulnak, beleértve azt is, hogy akaratlanul is rossz szándékot feltételezünk létrehozóikról. Pedig ez egyáltalán nem biztos, hiszen például az egymást valóban szerető szerelmesek is labirintust teremthetnek egymás számára.

A legtöbb labirintusba úgy lépünk be, hogy eszünkbe sem jut: talán útvesztő vár ránk! Ha tudnánk, tán be sem lépnénk, vagy csak nagyon óvatosan… És óvatosabban is haladnánk, talán jelölnénk valamivel az útvonalat vissza a bejárathoz, ami könnyen lehet, hogy az egyetlen kijárat is egyben!

Talán be se lépnénk – írtam az imént. Egy – természetesen sántító – példa: akár a legkisebb erdő is útvesztőnek bizonyulhat, ezért érdemes megnézni, hogy nem lehet-e kikerülni. Hogy a labirintusnál nem lehet? Hogy éppen én írtam, hogy nem látjuk felülről, mint a rajzolt labirintus-feladványnál? Igen, tényleg azt írtam, de azt is írtam, hogy labirintusaink jellemzően hibás gondolkodásunk teremtményei. Vagyis, ha helyesen gondolkodunk…

Vagyis, ha labirintusban érezzük magunkat, akkor biztosak lehetünk benne, hogy helytelenül gondolkodtunk, és abban is, hogy váltanunk kell.

Könnyű a válasz, hogy a helyes gondolkodásra, miközben a gyakorlat korántsem ilyen egyszerű. Nem, mert nem látjuk a falakat, csak érezzük, és ezekből az érzésekből kell agyunknak megrajzolnia a labirintust. Miközben az érzések félreérzések (sic!) is lehetnek, hiszen nemegyszer éppen a félreérzések vezettek bennünket a labirintusba. Sőt: azok is alkotják!

Ha nincs kijárat – vagy, ha van is, de nem találjuk –, akkor nincs más, mint a kitörési kísérlet!

Persze nem egyszerű, mert hát a falak kemények, meg…

És ha áttörjük az egyiket, még ott a másik, a harmadik, a sokadik…

De a   gondolkodás teremtette falak gondolkodással áttörhetők!

Éppen ez kell, hogy legyen az első – faltörő kos! – gondolat.

A kitörés nemcsak áttörés lehet, hanem összetörés is: a labirintust teremtő gondolatok összetörése. (Vagy karanténba zárása, ahogy a víruskereső programok teszik a számítógépes vírusokkal.)

Labirintusainkat csak magunk bonthatjuk le, és csak belülről haladva, onnan, ahol éppen vagyunk!

Könnyen lehet, hogy lebontunk egy labirintust, és egy másik is összeomlik, mert az előbbi teremtette.

Vagy akár, mint a dominósor… Igen, van, amikor „dominókból” áll a labirintus… Ilyenkor elég, hogy egyetlen jó gondolat meglökje az elsőt…

Az első jó gondolat mindig annak felismerése, hogy labirintusba keveredtünk. Sokan még eddig sem jutnak el, csak bolyonganak…

Olyanok is vannak, akik még élvezik is! Mert vannak élvezetes labirintusok is, ahol éppen az élvezetek miatt nem érzékelik az útvesztőt, miközben egyre inkább elvesznek benne. Mint akik felszabadult boldogsággal sétálnak a csodálatos erdőben: vidám madárfütty, gyönyörű virágok, fantasztikus levegő… Aztán talán sosem találnak rájuk!