Üzlet az egész világ – benne az ember is –, minimum barterben. Eladók és vevők vagyunk egy személyben és egyszerre. Sőt árucikkek is egyben – na jó, nem kell megsértődni, „csak” marketing szempontból! Persze nincs más szempont, ha üzlet az egész világ – minimum barterben, de ezt most hagyjuk! A legfőbb érték személyes varázsunk, amellyel eladhatjuk személyes varázsunkat!

Első feladat tehát, hogy csúcsra kell fejlesztenünk személyes varázsunkat. Sőt, egyenesen karizmává! – vágják rá a személyiségmarketing-guruk. A személyiségfejlesztés alkimistái pedig vállalják is az „aranycsinálás” nemes feladatát, büszkén hirdetve, hogy zsebükben a bölcsek köve, úgyhogy készüljünk a csodára, amire ráadásul éppen most rendkívüli árkedvezményt kaphatunk. (Nem tudom, észrevetted-e: érdekes módon ők mindig rendkívüli árkedvezménnyel kínálják az „aranyat”!)

Talán akadnak még olyanok, akik híján vannak a karizmának, sőt bele is törődtek a megváltoztathatatlanba, hiszen azt hitték, hogy a karizma valami természetfeletti adomány, ami vagy van, vagy nincs: hogy például Teréz anyának születni kell. Hát nem! – mondják ismét a személyiségalkimista-guruk, majd folytatják: „A karizma – mit karizma, Instant Karizma! – megvásárolható.” Helyesebben, a garantált módszerek, amelyekkel elérhetjük – azaz az eredmény is garantált. Már az első pillanattól! Gyerekjáték az egész, pontosan le van írva, mit kell mondani, hogyan kell viselkedni…! Nincs mese, megveszed, elolvasod, betanulod, aztán karizmatikus leszel, és kész!

De akkor miért érzem úgy, hogy a karizma nem a betanulásról szól? Férfi példával élve: mit mondjon egy extrabombázó-szupernőnek, hogy azonnal a „karizmájába” omoljon? Arról nem is beszélve, hogy mit szól majd a extrabombázó-szupernő, ha kiderül, hogy csupán a pasi egyszer használatos „karizmáját” ölelte oly odaadással, merthogy reggel nemcsak az éjszakának lett vége, hanem a „kapcsolatnak” is. Meg persze a férfi „karizmájának” is – legalábbis nála.

Hazudhatjuk persze, hogy a modern világ, az instant kor beéri az egyszer használatos Instant Karizmával, de azért figyelmedbe ajánlom a hazug ember és a sánta kutya szállóigévé lett példáját. Egyébként pedig miért hazudnánk magunknak? Különösen „karizmát”! Igen, idézőjellel, mert karizmát nem lehet hazudni, a hazugság ugyanis hazugság, és nem karizma!

A hazugságra persze megvan az igény, természetesen olyanra, amely legkevésbé sem látszik hazugságnak – Hazudj valami szépet! Mondjuk, egyenesen karizmát!

Marketingesen szólva, létezik egy karizmaigény, amit ki kell elégíteni. (Phű, micsoda földhözragadt szavak, ilyen mondatot egy karizmatikus ember nem is írna le!) És létezik egy másik karizmaigény is – azokban, akik magukból akarják előhívni, hogy azzal szolgálják ki az elsőt. Ugye nem kérdés, hogy miért? Persze hogy a saját egyéb igényeik – szükségleteik – kielégítésének érdekében.

Mivel nyilván ellentmondást érzel korábbi szavaim és a mostaniak között, sietek leszögezni: karizma és „karizma” között pontosan annyi a különbség, mint Teréz anya és egy mesterségesen (ön)gyártott „karizmatikus” ember között.

Alapvető különbség, hogy Teréz anya attól is karizmatikus személyiség volt, hogy csak adott, és nem kért semmit cserébe. (Mármint ismereteim szerint.) A mesterségesen gyártott „karizmatikus” ember viszont azért „ad”, mert kapni szeretne valamit cserébe. Értelemszerűen a kapni szeretne az alapmotiváció. Ezért vállalja a kiképzést is, azt hogy profi manipulátorrá képezzék, hogy minél könnyebben és hatékonyabban tudja befolyásolni az embereket, akiktől szükséglete(i) kielégítését reméli. (Akár a legmocskosabb szükségleteinek kielégítését is!) Ehhez kellene neki a természetfeletti képesség, ezt akarja elérni megvásárolt „karizmájával”, a Hazudj valami szépet! igény kiszolgálásával. (Természetesen a Hazudj valami szépet! legmélyén is valóban karizmatikus partnerre van igény – az intimtől az üzletin át a politikai szféráig.)

A karizma az őszinteségről, a „karizma” a manipulációról szól – mondhatjuk „pestiesen”.

Utóbbi arról, hogy milyen módszerekkel kelthetjük karizmatikus ember benyomását: mit és hogyan kell mondani (kommunikálni – mert nemcsak a verbális üzenetek fontosak, hanem a nonverbális, metakommunikatív jelek/jelzések is, sőt); hogyan kell viselkedni; miként kell öltözködni; milyen tárgyakkal kell körülvennünk magunkat stb. Csakhogy Teréz anya nem attól lett az, aki, hogy betanulta az előbbieket, ő valóban bírt azzal a – ha úgy tetszik természetfeletti – adománnyal, amit karizmának hívunk és érzünk, amely beragyogja lelkünket pusztán nevének hallatán is.

A „karizma” tehát a manipulációról szól. Nehéz műfaj!

Hazudni ugyanis – a született pszichopata-zseniket nem számítva – nem is olyan egyszerű dolog. A „karizmatikus” szintű hazugság pedig a szükséges lelki deformáltság mellett komoly intellektust feltételez! Erős racionális intelligenciát és komoly kognitív képességeket – jó memóriát, jó felfogó-, elemző-, értelmező-, értékelő-képességet stb. Valamint széleskörű érzelmi intelligenciát – természetesen empátia és „szövődményei” nélkül(!), miközben nagyon fontos a jó beleérző képesség, az emberi érzelmek ismerete. Kiemelt szerepük van a jó kommunikációs képességeknek – a vevő- és adóoldaliaknak egyaránt.

Ha figyelembe vesszük az előbbieket, megállapíthatjuk, hogy a „karizma” is majdnem természetfeletti képességeket kíván! Igen, hiszen őszintének lenni a világ legegyszerűbb dolga, csak önmagunkat kell adnunk. Valamilyenné hazudni magunkat sokkal nehezebb. Viszont éppen önmagunkkal, a személyiségünkkel lehet probléma, ha nem olyan – mondjuk nemhogy nem karizmatikus, de még csak nem is elég – vonzó. De vajon a hazugságok vonzóvá tesznek-e? Természetesen költői a kérdés – és ennek ellenére sokan mégis a hazugságot választják. Miért? Azért, mert ők úgy önazonosak, ahogy vannak (ez a választás is önazonosságuk része). Ez az önazonosságuk akarja kielégíteni szükségleteit az önmagának megfelelő legegyszerűbb módon. Ha kell, hazugsággal, és annak vállalásával is, hogy kiderülhet: hazugság az egész. (Aminek persze folyamatosan megvan a veszélye, hiszen kontrollálhatatlan metakommunikációs üzeneteink könnyen hazugságaink és saját magunk leleplezőivé válhatnak.)

Nyilvánvaló: embere válogatja a céljai elérésének legjobban megfelelő eszközöket. A tisztességesen elérhetetlen cél eléréséhez nem marad más, mint a tisztességtelen eszköz, egyebek között a manipuláció. Akár egy aktuális „életfilozófia” keretén belül, akár egy egész életen át. Mert bár sokan állítják, hogy nem lehet hazugságban élni, mindig vannak, akik megpróbálják, ahogy olyanok is, akik mesterfokon űzik, és élvezik is. Ahogy manipulációjuk gátlástalanul leszakított gyümölcseit is. Sőt élvezhetik áldozataik reakcióit is: a becsapottság és a veszteség miatti bosszúságot, dühöt, haragot, akár a szenvedést is.

Bőven van tehát okunk félni a „karizmatikus” emberektől!

Természetesen nem lehet folytonos gyanúval élni mindenkivel szemben, de ahogy a lakásunk ajtaját sem hagyjuk tárva-nyitva még akkor sem, ha otthon vagyunk, szívünket/lelkünket sem szabad védtelenül hagynunk. Mondanom se kell, hogy – miként a támadás – a védekezés is az érzelmi és a racionális intelligenciára épül, és kulcsfontosságú a hatékony kommunikáció. Egyértelmű az is, hogy a metakommunikatív üzenetekre kell koncentrálnunk, hiszen – ahogy említettem is – legkönnyebben a kontrollálhatatlan jelzések lehetnek a manipuláció leleplezői. Könnyen be lehet tanulni a megtévesztő mondatokat, a legveszedelmesebbeket is, amelyek a tudat ingerküszöbe alatt jutnak el a tudattalanba, hogy onnan forduljanak ellenünk. Viszont szinte lehetetlen elleplezni a hazugságot – ahhoz vagy kiemelkedően jó színésznek kell lenni, vagy pszichopatának, akinek nincs bűntudata a hazugság miatt, így nincs is mit ellepleznie. (A színész nyugodtan „hazudhat” szerepe szerint, hiszen az nem hazugság, hanem alakítás, nem is jár hazugságtudattal.)

Kiemelten fontos ÉNvédelmi szabály, hogy senkibe se érezzük bele vágyaink teljesítőjét! Sőt, még arra is érdemes vigyáznunk, hogy ne legyen a homlokunkra írva, kire/mire vágyunk (szívrepesve)!

Természetesen mi magunk is elismerésre vágyunk, és szeretetre – a testi meg anyagi vágyainkról nem is szólva. Nekünk is szükségünk van arra, hogy minimum vonzónak találjanak bennünket, hiszen mi is eladók vagyunk: „termék” és értékesítő egy személyben. És mi is annál jobb értékesítők vagyunk, minél vonzóbbak vagyunk. Nekünk is jól jönne a természetfeletti vonzerő, a karizmatikus kisugárzás, amivel ugyebár kevesek bírnak.

Előbbiek alapján nyilvánvaló, hogy nem ajánlom a „mesterséges karizmatikus” utat.

Egyrészt annak buktatói miatt (amiket feljebb már részleteztem). Másrészt az előbb-utóbb bekövetkező bukás lehetséges következményei miatt; nem utolsósorban azért sem, mert van egyszerűbb út, mint a manipuláció. Ahogy írtam: az őszinteség mindig egyszerűbb, mint a hazugság. Arról nem is beszélve, hogy nem kell karizmatikus egyéniséggé válnunk ahhoz, hogy – például – jó értékesítők legyünk. Sőt, még ahhoz sem, hogy megtaláljuk párunkat, aki a társunk lesz életünkön át – jóban-rosszban, ahogy a valóban elkötelezettek megfogadják még ma is. Elég, ha harmóniában élünk önmagunkkal és a világgal (előbbi hiányában az utóbbi sem sikerülhet).

A megfelelő spirituális, érzelmi és racionális intelligencia nemcsak az önmagunkkal, hanem a világgal való harmóniához is szükséges. Ha úgy érezzük, hogy nem tartanak elég vonzónak bennünket, akkor sem a mások manipulálásának útját kell választanunk. (Arról nem is beszélve, hogy nem tetszhetünk mindenkinek, azt csak a „mesterséges karizmatikusok” akarják, már láttuk, hogy miért.) Lehet, hogy azért nem tartanak bennünket kellően vonzónak, mert egyszerűen nem tudjuk megjeleníteni a vonzó tulajdonságainkat. Talán lelki gátjai vannak – feltehetően a domináns érzelmi emlékeinkkel van baj. Az is előfordulhat, hogy valóban híján vagyunk a vonzó tulajdonságoknak. Valószínűleg nem megfelelő az önismeretünk – de ez is érzelmi intelligencia kérdése. Könnyen lehet, hogy elveszítettük önmagunkat (vagy még meg sem találtuk) – akkor pedig (újra) rá kell találnunk önmagunkra!

Persze csak leírva ilyen egyszerű, de nincs más út – a manipuláció teremtette mesterséges karizma zsákutca. Akinek szerencséje van, már a „bekanyarodás” előtt látja, és visszafordul. Akinek nem, az csak a zsákutca végén veszi észre – és bizony nagyon hosszú és szűk zsákutcák is vannak (olyanok is, amelyekből igen nehéz visszakanyarodni a helyes útra).

Nem akarásnak nyögés a vége – tartja a mondás. Tegyük hozzá, hogy sokszor a nagyon akarásnak is. Például annak, ha valaki nagyon karizmatikus akar lenni! Karizmára egyébként sem lehet gyúrni, mint mondjuk bicepszre. Az „Instant Karizma” ráadásul gyorsabban múlik, mint ahogyan „jön”. 

S bár az alkímia érthető módon ismét divatját éli, eddig nem váltotta valóra még legnagyobbjainak álmát sem – hacsak nem tartjuk aranycsinálásnak az „Instant Karizma” ígéretekkel szerzett dollármilliókat. Csak rajtunk áll, hogy bedőlünk-e a „karizmájuknak”, és várjuk a csodát, elmerülve személyiségünk alkímiájában, vagy „csak” megpróbálunk önmagunkká válni. Persze, ez sem mindig egyszerű, hiszen sokszor bénító érzelmi emlékek foglyai vagyunk, de akkor is az önmagunkra találásra van több esélyünk, mint az aranycsinálásra.