Azt mondják a szülők a gyereküknek, hogy a hazugság bűn. Miközben sokan közülük azt is mondják a gyereküknek, hogy a gólya hozza a kisbabát. Miért is esnek a hazugság bűnébe? Hogy ez bocsánatos bűn? (Akkor is, ha a „gólya tényleg hoz” majd egy kisbabát a már nagyobbacska gyereküknek?) A hazugság bűn – mondják tehát. De vajon felkészültek-e az igazságra, amit például a gyermekük mondana nekik velük kapcsolatban? Persze nem mond, mert addigra megtanulja a saját kárán, hogy az igazmondásért legalább akkora érzelmi retorzió járhat, mint a hazugságért. Miért is? Mi a baj a hazugsággal, ha olyan szépen el lehet éldegélni benne?

Hazudj valami szépet! – mondják/sugalmazzák nekünk. (Jó, ha nem könyörögnek!)

Hazudj valami szépet! – magadról, rólunk, a világról, az életről: akkor kapsz munkát, pénzt, kitüntetést, puszit…

Hazudj valami szépet! – mondjuk/sugalmazzuk másoknak, akkor kapsz…

Hazudj valami szépet! – mondjuk/sugalmazzuk magunknak… hogy elviseljük magunkat, az embereket, a világot. Mi szükségünk van a hazugság narkotikumára, amikor tudjuk, hogy tönkretesszük vele magunkat? Na persze, attól narkotikum a narkotikum…!

Azt mondják a szülők a gyereknek, hogy a hazugság bűn – ezzel is nevelni akarják, hogy ne hazudjon, és a hazugság következményeire is meg akarják tanítani. De vajon kitől tanulnak meg hazudni a gyerekek? Mert tanult tudásról van szó, hiszen egyetlen gyerek sem hazugként születik. (Hazudik, amikor felsír? … Na, ugye!) Egyértelmű, hogy a környezetük tagjaitól, sokszor a szüleiktől (is). Ők tanítják meg a hazugság technikáját, és azt is, hogy olykor a hazugság kifizetődőbb megoldás: jobban jutalmazzák, vagy kevésbé szankcionálják, mint az igazmondást.

Természetesen a hazugság is egy lehetséges intellektuális válasz, ráadásul olykor komolyabb képességeket igényel, mint az igazmondás. A hazugság – egy másik dimenzióban – a vadászatig vezethető vissza, az áldozat becserkészéséhez szükséges megtévesztésig. Igen, vadászzsákmány lehet egy puszi anyucitól is!

Térjünk vissza még egy gondolat erejéig ahhoz, hogy a hazugság bűn! Azt is hozzá lehet tenni, hogy a mind szélesebb körű erkölcsi válság miatt egyre bocsánatosabb bűn (már, akiknél még egyáltalán annak számít).

Láttunk már államelnököt Bibliára tett kézzel hazudni, majd lelepleződése után újabb hazugsággal mentegetőzni. És? Milyen volt a társadalmi hatása? Ha a törvényi lehetőség engedte volna, valószínűleg újraválasztották volna.

Állítólag a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. És akkor mi van?

De: mondd meg az igazat, betörik a fejed!

Meg: ne szólj szám (igazat!), nem fáj a fejem!

Vagyis nem a hazug ember feje van veszélyben. Már csak azért sem, mert egészen jól meg lehet tanulni hazudni – már a hazugságvizsgáló berendezésnek is, hát még az embereknek. A műfaj igazi művészeivel naponta találkozunk… Miért is? Természetesen a Hazudj valami szépet! kívánságának jegyében. (Aki nem kíváncsi rájuk, csak a tévét kapcsolhatja el, a társadalomból nem kapcsolhatja ki magát.)

A napi hazugságigény kiszolgálói pedig cinikusan azt felelik, hogy ők csak a létező igényeket szolgálják ki. (Persze nem a kiszolgálás az igazi mozgatórugójuk, de ezt most hagyjuk!) Mondhatnám, ennyit a bűnről és a bűnbeesésről, no meg a bűnözésre való biztatásról!

A hazugság igazán komfortos környezetet teremt, az igazság viszont azonnal problémát okoz, ahogy kiderül. Ennek ellenére az igazságra biztatva is lényegében hazugságot várnak el sokan. És szintén sokan meg is felelnek ezeknek az elvárásoknak, hiszen a közösségi elfogadás feltétele az elvárásaiknak való megfelelés, a szabályaik követése. Ha kell, akkor a hazugságoké. Persze azzal a trükkel megspékelve, hogy bármikor számonkérhetik, hogy miért hazudott! Nagy trükk – élnek is vele kicsiben és nagyban egyaránt. Élnek is vele, mert élni kell – megélni, túlélni… Azoknak is, akiknek nem lételeme a hazugság.

De miért kérjük, hogy: Hazudj valami szépet! Mármint hogy nekünk. Természetesen a boldogságigény miatt, vagy legalább a pillanatnyi örömért. A komfortérzet… addig, amíg ki nem derül az igazság. Hogy legalább addig jól érezzük magunkat. Aztán pedig megfizetjük az árát! Azt mondod, nem biztos, hogy kiderül az igazság? Kétségtelen. Meg azt is mondod, hogy még ha kiderül is, elhazudhatjuk magunknak – akár életünk végéig? Hiszen érdekünk, hogy megmaradjon a komfortérzetünk! Kicsiben is, nagyban is. Társadalmi szinten is. Akkor rajta? Lelked rajta!

És miért kérjük magunktól, hogy: Hazudj valami szépet! Lásd, mint fent! Hogy el tudjuk viselni magunkat: a csúnyaságunkat, a butaságunkat, az erkölcstelenségünket, hogy nem kellünk senkinek (még magunknak sem!) stb. De önbecsapásunk vajon megszépít-e bennünket? Okosabbá tesz-e? Ugye, azonnal rávágtad, hogy: Csak a saját szemünkben! Ennyire azonban nem egyszerű az egész! Nem bizony, mert működésbe léphet az ÉN-Pygmalionhatás. Ugyanis – ahogy szakértők állítják –, ha sokszor ismételjük magunknak, hogy szépek, okosak vagyunk, akkor tudatalattink előbb-utóbb elhiszi nekünk, és úgy is kezdünk viselkedni, amit a környezetünk el is fogad. Ők is szebbnek, okosabbnak látnak bennünket. A lényeg – amire figyelnünk kell –, hogy tudjunk mértéket tartani a magunknak tett hazugságainkban. Ne mondjuk magunknak, hogy mi vagyunk a legszebbek, legokosabbak… mert azért az hamar kiderül, ha valaki olyan nagyon okos, hogy még az „egyszereggyel” sem boldogul. Ha hihetően hazudunk magunknak, akkor talán nem is hazugságról van szó, csupán arról, hogy megértőbbek leszünk önmagunkkal. És motiváltabbak, mert aki elhiszi magáról, hogy szép, az attól a pillanattól fogva meg is akar felelni a hitének, jobban odafigyel magára. Az okosabb is azonnal elkezd olvasni, hiszen az okos emberek olvasnak, tehát neki is kell. És így tovább. (Ezt írhattam volna felkiáltójellel is – biztatásként.) Az ilyenfajta hazugság természetesen nem narkotikum, sokkal inkább doppingszer – legális, sőt ajánlott doppingszer.

Az ÉN-hazugságok narkósaival nem foglalkozom – mint az igazi narkósok, ők is szakemberekre tartoznak. Ők azok, akik üres hazugságokat hisznek el maguknak magukról, és próbálnak megjeleníteni. Ők azonban csak a hazugokban reménykedhetnek: akik talán nem mondják a szemükbe a kegyetlen igazságot. Amellyel előbb-utóbb úgyis szembesülnek. Mint az alvajárók, akik előbb-utóbb nekimennek a falnak, vagy legurulnak a lépcsőn. Természetesen szabad választás kérdése ez is – ahogy a füvezés meg a keményebb drogok is.

Szóval: Hazudj valami szépet! De ne olyat, ami olyan szép, hogy nem is lehet igaz! És ne olyat, aminek csúnya vége lehet, hiszen éppen az a cél, hogy szép vége legyen. Meg hogy közben is szép legyen.

Persze egy hazug világban nem is olyan egyszerű ez. Választhatjuk természetesen a könnyebbik utat is! Egy apró bökkenő van csupán: az, hogy csak utólag derül ki, hogy valóban az volt-e a könnyebbik. Jól tudjuk, sokszor a „könnyű út” válik a legnehezebbé…

Megjegyzem, a könnyű út sem olyan könnyű, hiszen – ahogy írtam is – a hazugság is intellektuális teljesítmény. Akár nagyon komoly intellektuális teljesítmény, és annak megfelelően komoly felkészülést igényel. Belső és külső kommunikációban, gondolkodásban és közlésben egyaránt. Nemcsak azt kell kigondolni, hogy mit fogok hazudni (hogy hihető legyen), hanem azt is, hogy miként gondolkodjak arról, amit hazudok (és egyáltalán a hazugságról), mert azok is megjelennek a kommunikációmban. Önkéntelenül és akaratom ellenére. Igen, ha nem vagyok pszichopata/szociopata, akkor azt is meg kell tanulnom, hogy ne legyen bűntudatom a hazugság miatt, különben megjelenik a metaszintű üzeneteimben. Kicsit „igazítanom” kell az érzelmi intelligenciámon, például ki kell kapcsolnom az empátiámat. Tudományos eredményeken alapuló technikákat kell elsajátítanom, meg kell tanulni kontrollálnom magamat: a tekintetemtől kezdve a gesztusaimon át a vokalizációmig. Mindezt meg lehet tanulni – azoknak, akik ezt az utat választják, meg is kell tanulniuk.

A hazugságtechnikákat azoknak is ajánlatos megtanulniuk, akik nem hívei a Hazudj valami szépet! felfogásnak. Természetesen azért, nehogy megtéveszthessék őket. Van persze egy „ösztönös hazugságvizsgálónk”, de ez sem más, mint a korábbi – akár önkéntelen – tanulások eredménye és automatikus alkalmazása. De a tudatosság és a tudatos felkészülés mindig többet ér.

A narkósok legtöbbje tisztában van azzal, hogy milyen kárt okoz magának. Vajon igaz ez a Hazudj valami szépet! függőségében élőkre is?

Mert ennek kára is egyértelmű.

Vagy inkább hazudjak valami szépet?