Az emberek sokkal könnyebben sorolják, hogy miért nem boldogok, hogy mi minden hiányzik a boldogságukhoz. Vajon miért? Szerintem ez is a boldogságképtelen emberek önfelmentő önmanipulációja, így már nem érzik a saját felelősségüket a boldogtalanságukért. Pedig… De nézzünk néhány példát!

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert − mint mondja − neki sosincs szerencséje. De nézd meg, hány embernek volt szerencséje, mert például milliárdokat nyert a lottón, és ma már boldogtalanabb, mint előtte volt! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert szegénynek született. De nézd meg, hányan születtek gazdagnak, és hány van közöttük, aki boldogtalanabb, mint akár egy viskóban élő ágrólszakadt! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert nincs saját háza. De nézd meg, hány embernek van kacsalábon forgó kastélya, és legalább olyan boldogtalan, mint amilyen sokba került a csodapalotája! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert nem sikerült bekerülnie álmai munkahelyére. De nézd meg, hogy hányan kerültek be álmaik munkahelyére, és mégis boldogtalanok! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert nincs pénze. De nézd meg, hány boldogtalan milliárdos van! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert úgy gondolja, hogy buta. (Megjegyzem, ha beéri ezzel a tudattal és érzéssel, akkor tényleg az!) De nézd meg, még a legokosabb emberek többsége is boldogtalan! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert egyedül van, társtalan. De nézd meg, az emberek többsége társas kapcsolatban él, és a legtöbbjük boldogtalan! Akkor?

Van, aki azért érzi magát boldogtalannak, mert csúnyának hiszi magát. (Megjegyzem, szép lassan hozzá is csúnyul a véleményéhez!) De nézd meg, hogy hány gyönyörű nő és jóképű férfi boldogtalan! Akkor?

Akkor másban rejlik a boldogság titka!

Helyesebben: nem másban, hanem Benned! 

Korábban boldogságképtelenséget említettem, de ha létezik a boldogságképtelenség, akkor boldogságképességnek is léteznie kell! Természetesen vannak velünk született képességeink és képtelenségeink. Például: van, aki abszolút hallással születik, más pedig botfülűnek. A genetikailag kódolt hiányosságokon egyelőre nem lehet segíteni, de talán csak nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki genetikailag kódoltan legyen boldogságképtelen. Annak már sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy boldogságképtelensége tanult „képesség”.

A képtelenség mint „képesség”? Ráadásul tanult? Igen!

Miért?

Azért, mert gyermekkorától kezdve nem fejlesztette a boldogságképességét, márpedig a legnagyszerűbb képesség is elsorvad, ha nem használják, nem fejlesztik. Vagy ki sem fejlődik, ha gyermekkorban nem kezdik el fejleszteni, mondjuk a szülei. Persze a boldogságképességgel nem úgy ismerkedünk meg, mint az ábécével, és nem úgy fejlesztjük, mint mondjuk a bicepszünket, hanem környezeti mintákon keresztül „tanuljuk meg”. De csak azt tudjuk megtanulni, amit érzékelünk. Ha csak boldogtalanság-reakciókat – azaz boldogságképtelenséget – látunk magunk körül, akkor azokat tanuljuk meg, azok rögzülnek, akár egy életre. Vagy kettőre-háromra, ha gyermekeinknek is azt adjuk tovább! (Mert hát mi mást adhatnánk, mint amink van?!)

Tudjuk, hogy kevés kivételtől eltekintve – amelyek valóban velünk született képességeket igényelnek – minden megtanulható. Ami nem ment gyermekfejjel, mehet felnőttel. Még gyermekkori fóbiáink is leküzdhetők. Én például hihetetlen víziszonnyal „születtem”, senki nem volt képes megtanítani úszni. Helyesebben szólva, senki nem volt képes kigyógyítani a víziszonyomból. Hiába tartottak ketten a kezükben, meg úszógumi és lelki úszógumi… semmi nem segített. Már tíz centivel a víz fölött is halálfélelmem volt, csíptem, rúgtam, haraptam. Felnőttkoromban viszont kigyógyítottam magam a víziszonyomból, és magamtól megtanultam úszni (ha úgy tetszik, a belső úszómesterem segítségével), és ma már szó szerint imádom a vizet. Mivel nem vagyok egyedül a történetemmel, bizonyított, hogy az abszolút extrém eseteket kivéve nincs lehetetlen, csak szót kell értenünk ÖNmagunkkal: tudatos gondolkodásunknak az elménk mélyebb rétegeiben lévő érzelmi alapú emlékképeinkkel. (Természetesen nem csak belső úszómesterünk van, mindenki a maga MESTERét helyettesítheti be az általános „képletbe”!)

Kedves Olvasó! Képes vagy egyetlen kézmozdulattal tíz tetőcserepet eltörni? … Nem? … Nem azt kérdeztem, hogy el tudsz-e törni tíz tetőcserepet egyetlen kézmozdulattal! … Képes vagy, de mivel nem gyakoroltad, nem tanultad meg a megfelelő technikát, nem vagy edzésben és így tovább, pillanatnyilag nem tudod megcsinálni. De képes vagy rá! Mondanom sem kell, nem csak a tetőcseréptöréssel állunk így, mert más a képesség, és más a képességre épülő tudás, aminek több-kevesebb munka révén jutunk a birtokába!

Kisfiúkoromban gyenge voltam, mint a fűszál. („De hiszen kisfiú vagyok!”) Még két fekvőtámaszt se tudtam volna megcsinálni – eszembe se jutott volna… legfeljebb a kérdés: „Miért is kellene nekem…?” Pedig akkor is képes lettem volna akár ötvenre is, amit ma, a nyolcadik ikszem elején járva, játszi könnyedséggel megcsinálok – mert ma már fontosnak tartom! Miközben ma is többre vagyok képes… de a kondim tartásához ennyi bőven elég.

Kedves Olvasó, szerinted hány lelki-fekvőtámaszra vagyunk képesek?

Sokkal, de sokkal többre, mint ahányat meg tudunk csinálni! Jártál már edzőteremben? És lelki-edzőteremben? Oda miért nem járunk? Hogy nincs? Tényleg, de miért nincs? … Persze minden konditerem egyben lelki-edzőterem is, de azért kicsit szélesebb lelki tartományra gondoltam. Furcsán hangzik a lelki- és/vagy spirituális fitnesz is, ugye? Pedig, ha jobban belegondolunk és van egy kis fantáziánk…!

De térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez!

Senki mástól nem függ (ne is függjön!), mi „mondjuk meg” magunknak (felszólító módban is), hogy mely dimenziónk vagy dimenzióink kiteljesítése okoz nekünk boldogságot (és azt is, hogy elérhetjük). Csak mi tehetjük boldoggá magunkat, mert mi határozzuk meg a BOLDOGSÁG-célunkat, és mi „mondjuk meg”, hogy elértük-e.