Genetikai örökségünk – a transzgenerációs hatásokkal, olykor traumákkal együtt – „ősprogramja” mellett az emlékeinkben egymást átszövő érzelmeinkből állunk és élünk. Minden érzelmi alapú emlékeink alapján történik velünk, helyesebben fogalmazva: mindent érzelmeink által „értelmezve” élünk meg. Érzelmek alatt az érzéseket és a hozzájuk kapcsolódó gondolatokat, lelki- és fizikai állapotokat, valamint motivációkat (késztetéseket, vágyakat…) értjük. Ebből kiolvasható: érzelmeinkben ott vannak a gondolataink is, ahogy gondolataink sem választhatók külön az érzelmeinktől.

Leegyszerűsítve: aktuális érzelmünk válogatja, hogy éppen „érzésből vagy gondolatból van-e benne” több. Technika kérdése(!), de majdnem mindig megválaszthatjuk, mire gondolunk, azáltal pedig befolyásolhatjuk az érzelmeinket is (akár átírva még érzelmi alapú emlékeinket is), végső soron azt is, hogy miként éljük meg a világot. A világ mindenkinek az, aminek egymást átszövő érzelmi alapú emlékei alapján megéli – ahány ember, annyi világ. Érdemes hát „kézbe” venni az agyunkat!

Nem az agykutatás legújabb eredményeiről akarok beszámolni (hiába is akarnék!), hanem agyhasználatunk praktikus kérdéseiről szeretnék néhány gondolatot megosztani Veled, kedves Olvasó. Csak olyan szinten, amilyen szinten a mobiltelefonunk vagy a számítógépünk működéséről tájékozottak vagyunk, hogy használni tudjuk azokat. Kerülve a tudományos kifejezéseket, a hétköznapi használathoz legjobban illő szimbolikus fogalmakat használok.

Ahhoz, hogy telefonálhassunk a mobilunkkal, nem kell ismernünk, hogy – például – miként működik a benne lévő mikrochip, azt meg pláne nem, hogy kik és milyen módon fejlesztették ki, egyáltalán miként jutott idáig az elektronika. Ugyanez igaz a komputerre is; miközben ezeket a karaktereket billentyűzőm be a gépbe és a programba, semmit nem értek a programozásból, és csak vajmi keveset a hardverből, amivel dolgozom. Ettől eltekintve elég ügyesen használom őket. Gondolom, legtöbbünk így van ezekkel a dolgokkal. Az agyunkkal is.

Az agyunkkal is?

A mobiltelefonhoz azért csak mellékeltek használati útmutatót, miként a komputer és a telepített programok használatához is. Át is olvastuk, sőt a működtetésükhöz szükséges szinten meg is tanultuk, amit lehetett, és amit szükségesnek ítéltünk. Ha pedig elakadunk, kéznél a használati útmutató, vagy elég a program Helpjére kattintanunk. De hogy állunk az agyunkkal? Kedves Olvasó, Te például mit tudsz az agy-hardveredről és -szoftveredről?

Szerintem az az alapkérdés, hogy mi gondolkodunk az agyunkkal, vagy az agyunk gondolkodik helyettünk.

Másképpen: mi használjuk tudatosan az agyunkat, élünk a programozása kínálta lehetőségekkel, vagy „az agyunk használ minket”, ad végrehajtó parancsokat a tudatos kontrollunkat megelőzve és/vagy megkerülve. A „mi gondolkozunk az agyunkkal” alatt azt a tudatosságot értem, ahogy egy matematikai feladat megoldásához „elővesszük”, mint egy „kalkulátort”. De hogyan jutunk el odáig, hogy – például – matematikai problémákkal akarunk foglalkozni? (Konvergens-divergens gondolkodás.) Mert ugyebár, nem úgy születünk! Még akkor sem, ha nem tudom pontosan, hogy genetikailag mi van belénk kódolva. Nyilván különféle hajlamok, képességek – egyre újabb és megdöbbentőbb felfedezéseket tesznek a tudósok ezen a területen is. Tehát: a különféle hajlamok, képességek. Az egyik erősebb, a másik gyengébb. Aztán a környezeti hatások folytatják az orientálást, mert gondolom, azt senki sem vitatja, hogy hiába születik a gyerek egy matematika-zsenitől, ha mondjuk kétévesen – például – repülőbalesetből kifolyólag egy őserdei, szinte kőkorszaki közösségbe kerül, minden értelemben beláthatatlan távolságba a fejlett civilizációtól. (Lehet, hogy majd ő számolja meg leggyorsabban a gyűjtött bogyókat, bár ez sem biztos, hiszen ahhoz nincs szükség a matematikusokra jellemző absztrakt gondolkodás képességére.)

De nem is ez a lényeges, hanem az, hogy megtanuljuk használni az agyunkat. Vegyük elő ismét a komputeres hasonlatot, úgy folytassuk az előző gondolatsort! Megszületünk valamilyen genetikai kóddal meg egy alapprogrammal – amely vezérli a fejlődésünket, növekedésünket, irányítja és szabályozza az életfunkcióinkat –, plusz egy érzelmi programocskával az agyunkban. (Az alapprogram tartalmazza az ösztöneinket is.) Érzelmi programocskánk abból származik, hogy édesanyánk milyen érzelmekkel kommunikált velünk pocaklakó korunkban, plusz hogy milyen hatások érték őt a várandóssága idején, és persze rajta keresztül bennünket is. (Ismét egy leegyszerűsítő példa: nem mindegy, hogy preklasszikusokat vagy heavy metalt hallgatott, és hallgattatott velünk a pocakjában!) És ne feledkezzünk el a születési traumánkról sem! Úgy is fogalmazhatok, hogy első érzelmeink mentesek a gondolkodástól, így a gondolatoktól is. A gondolkodás – különösen a tudatos gondolkodás – csak hosszú folyamat következtében indul meg. Tehát megszületünk egy majdnem teljesen üres lelki-hardverrel, az „igazi” programozás a születésünk után kezdődik.

Most ugorjunk az időben! Kedves Olvasó, Te milyen agy-rendszerprogramot használsz éppen, ami mindent meghatároz? „ÉN-programot”, netán „ANYU”- vagy „APU”-programot? És melyik a meghatározó? Tudva persze, hogy minden „ÉN-program” őriz valamennyi „ANYU”- és/vagy „APU”-programot, már csak azért is, mert szellemi-lelki alapprogramként rájuk épültek a következő programok. Problémát akkor jelentenek igazából, ha vírushordozók voltak, és megfertőzték a későbbi programokat is. Hogy milyen vírusokról beszélek? Például olyan érzelmi defektusokról, amelyeket a gyerek akár egy életen át hordoz majd – általában mit sem sejtve róluk –, megakadályozva akár a boldogságát is. Gondoljunk például arra az anyára, aki a szexuális élettől való viszolygását neveli bele a lányába, esetleg örök frigiditásra kárhoztatva őt. (Bennem van a hiba! – mondja talán a lány magának, holott a benne élő anyjában van/volt a hiba.) 

Az ember nem törölhet ki mindent az agyából, mint a programokat a komputere háttértárolójáról (HDD, SSD) hogy új és vírusmentes programokat telepítsen a helyükre. Nem indulhat újra tiszta szellemi-lelki háttértárolóval, de még csak új tiszta lappal sem. Lássunk egy másik példát! Ha a gyerek „egy tiszta lapokból álló füzet” a születése pillanatában, amibe a szülők „írnak” először, akaratlanul is szinte „belevésik a betűket a puha papírba”. (Ilyen szempontból – hatásában – a szülői érzelem olyan, mint a kemény ceruza.) Hiába lehet később kiradírozni a grafitszemcséket, a bevésett betűk nyomai eltávolíthatatlanok. Így van ez az agyunkkal – benne a léleknek nevezett, anyagba kódolt érzelmi alapú emléknyomokkal – is.

Minél inkább a kontrollálatlan agyunk gondolkodik helyettünk (azaz a tudatos gondolkodást mellőző agytevékenységünk), ad parancsokat az azokat automatikusan teljesítő végrehajtó agynak –, annál inkább átengedjük magunkat az örökölt „ősprogramoknak” és a rájuk épülő, általuk befolyásolt egyéb programoknak. De miért hagynánk, hogy „gyermeki” agyunk, rajta keresztül anyuci és/vagy apuci agya gondolkozzon helyettünk még felnőttkorunkban is?

Ahogy már írtam: vegyük saját „kezünkbe” az agyunkat!

Hogyan? Úgy, hogy kezdjünk el ÖNazonosan tudatosan gondolkodni! Ne hagyjuk, hogy agyunk lejárt szavatosságú, esetleg vírusos programjai „megelőzzenek” bennünket, hogy „helyettünk” válaszoljanak egy-egy impulzusra, időt sem hagyva nekünk, azaz agyunknak az ÖNazonosan tudatos mérlegelésre! Azért ez a kissé talán meglepő fogalmazás, mert mindenképpen szeretném érzékeltetni, hogy nem szimpla – jellemzően ÉNidegen – racionalizmusról beszélek. Az ÖNazonosan tudatos gondolkodásunk érzelmi és spirituális intelligenciánkkal átitatott racionális tudatosság, amelyben intuíciónk is megjelenik. Kontrollálatlan agyunk, azaz az ÖNazonosan tudatos gondolkodást mellőző agytevékenységünk – mivel azonnal és reflexszerűen reagál a hatásokra – hajlamos arra, hogy ne hagyjon időt kontrollált agyunknak (azaz az ÖNazonosan tudatos agytevékenységünknek) az elemzésre, mérlegelésre, döntéshozatalra, amelyekre bizony idő kell. (Például előbb ütünk, mint belátnánk ütésünk lehetséges következményeit, egyáltalán azt, hogy nem is kellene ütnünk. Figyelem: a csókra ugyanúgy igaz a megállapítás! Persze egy meggondolatlan csók miatt ritkán kerül börtönbe az ember, a sértett sem feltétlenül szenved nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket, de egyéb vonatkozásokban a csóknak is megvannak a veszélyei!)

Bármikor mondhatjuk az agyunknak, hogy STOP!

Akkor mondjuk, és kezdjünk el az ÖNazonosságunknak megfelelően, tudatosan gondolkodni!

Nem lesz egyszerű, hiszen agyunk az új hatásokat és információkat egymást átszövő érzelmi alapú emlékeink alapján kezdi értelmezni még ekkor is, „ízlése szerint válogatva”. Azaz akár több évtizedes – sokszor rossz – beidegződéseink alapján reagálna, talán újra meg újra megismételve a régi hibákat. Azokat is, amelyek miatt elégedetlenek és boldogtalanok vagyunk. Úgy is mondhatom, hogy a régi boldogtalanságunkkal kell boldogulnunk, azaz boldoggá gondolnunk-programoznunk magunkat.

Az ÖNazonosságunknak megfelelő valódi gondolkodás felé vezető úton első feladatunk gondolkodásunk és agyunk ellenőrzése, azaz hogy – ismét komputeres hasonlattal élve – víruskeresőt kapcsoljunk a hardverünkre és a rajta lévő programokra. Magyarul: meg kell nézni, nem vagyunk-e érzelmi csapdák foglyai! Milyen érzelmi csapdákra gondolok? Elsősorban az érzésalapú azonosulás csapdájára, ami rontja ÖNazonosan racionális éleslátásunkat, helyesebben felülírja annak eredményét. Például szeretett édesanyánknak hiszünk akkor is, amikor a józan eszünknek (ÖNazonosan racionális agyunknak – tudatos gondolkodásunknak) kellene hinnünk egyszerűen azért, mert utóbbinak van igaza. Szeretett édesanyánk helyére más helyzetekben tetszőlegesen behelyettesíthető bárki, akihez pozitív érzelmekkel kötődünk. Igen, bárki, akár egy politikus is! Nem tudom, megfigyelted-e kedves Olvasó, hogy minél több emberhez szól egy politikus, annál inkább az érzésekre épít. Természetesen nem véletlenül – lásd pár sorral feljebb! (Megjegyzem, a negatív érzelmek ugyanígy rontják a racionális éleslátást, hiszen talán Te is tapasztaltad, kedves Olvasó, hogy nem olyan könnyű belátnunk annak igazát, akire dühösek vagyunk, akit – Isten ne adja! – gyűlölünk. Azt, hogy „Isten ne adja!”, magunk miatt írtam, hiszen a gyűlölettel önmagában teszi a legnagyobb kárt az ember.)

Kedves Olvasó, ugye, emlékszel még, hogy az érzelmek – egyebek mellett – az érzésekhez kapcsolódó gondolatokat is jelentik. Vagyis az érzelmi csapdák egyben gondolati, gondolkodási csapdák is, amelyek tévútra vezetnek, már ha egyáltalán megengedik, hogy gondolkodjunk. Most következzék egy példa a gondolkodási csapdák illusztrálására! Képzeld el, hogy mi mindent nem értenél a világból, ha még mindig ott tartanál, hogy a Föld lapos, egyben az univerzum közepe! A gondolkodási csapdák felismerésének és elkerülésének módja a tudáskontroll, a folyamatos ismeretszerzés, miközben tudatosan kikapcsoljuk a már rögzült gondolat- és gondolkodás-sablonokat, azaz az előítéletes gondolkodást. Ahogy írtam: szinte bármikor mondhatjuk a végrehajtó agyunknak, hogy: STOP!, nézzük meg a kérdés másik oldalát is! Sőt valamennyi oldalát! Ha azt mondjuk a végrehajtó agyunknak, hogy meg kell nézni – mert például életbevágó számunkra –, akkor el fogja fogadni és meg fogja nézni! A vizsgálat és elemzés után pedig megkérdőjelezhetetlenül közölni kell vele annak eredményét. Ha meggyőző a közlés, akkor azt is elfogadja és elhiszi, hiszen korábban is így tanultunk a szüleinktől, tanárainktól, környezetünktől – önmagunkon keresztül. Amit kontrollált agyunk, (jó esetben ÖNazonosan) tudatos gondolkodásunk állít, azt végrehajtó agyunk érzelmi emlékként rögzíti is a memóriánkba. Így programoztuk agyunkat olyanná, amilyen most. Igen, programoztuk, mert például a gyermekkori szülői „programírás parancsait” is a mi agyunk hajtotta végre. (Vagy nem… egy másfajta programot írva, de szintén az ő hatásukra, hiszen az eredeti impulzus tőlük származott. Ők akartak belénk programozni valamit, ami azután mégsem az lett, amit szerettek volna.)

Álljunk meg néhány szó erejéig az érzelmi emlékképzésnél! Az érzelmi emlékképzés folyamata az érzékszerveink által észlelt és közvetített információkkal kezdődik. (Megjegyzés: már az észlelés is – hogy egyáltalán „mit veszünk észre” – szelektív. Igen, az agyunk szelektál automatikusan.) Agyunk az egyes érzékszervek által begyűjtött és közvetített különálló információkat (például a velünk szemben ülő ember képét, hangját, illatát) összekapcsolja, ezek egyszerre jelennek meg agyunk „mozivásznán”. Plusz a keltett érzések, gondolatok, lelki- és fizikai állapotunk, valamint generált késztetéseink agyunk lelki „mozivásznán”, mert közben az agyunkból önkéntelenül előhívódnak azok az érzelmi alapú emlékek és ősprogram-elemek, amelyekkel elemezzük és értékeljük az említett információkat. Az értékelést döntés követi – két parancs a végrehajtó agynak. Egyrészt arra vonatkozóan, hogy miként reagáljon a közvetített információkra (például, mit mondjon), másrészt arra vonatkozóan, hogy milyen újabb érzelmi alapú emlék kerüljön rögzítésre. Ez az új érzelmi emlék egyben és részeiben is (kép, hang, illat, érzelmek, gondolatok, lelki- és testi állapotok, motivációk stb.) rögzítésre kerül, ráadásul oly módon, hogy az egyes elemek egymással és az egésszel való kapcsolatukat is megőrzik. (Például egy ismerősünk hangja a telefonban a róla rögzített vizuális emlékeket is felidézi, miként a hozzá kapcsolt érzéseket, gondolatokat… is – akár az érzelmek valamennyi összetevőjét.) Sőt, az érzelmi emlékképzés során a memóriánkból előhívott érzelmi emlékek bizonyos részei is beleépülnek (miként az újak is az előhívottakba), ily módon illeszkedik be az új érzelmi emlék a korábban rögzített érzelmi emlékek szövevényes hálózatába. Egyben és elemeiben is. (Az elemek önálló érzelmi emlékként is megjelennek, például illatemlék, ízemlék.) Ezt a folyamatot egyaránt levezényelheti kontrollált és kontrollálatlan agyunk, azaz végbemehet tudatos gondolkodással és anélkül is. Jellemzően kettős agymunkáról van szó, hiszen az érzékszervek közvetítette információk tudatos elemzése és értékelése során is hatnak kontrollálatlan automatizmusok, például hogy milyen érzelmi emlékek hívódnak elő memóriánkból. Utóbbiakkal kapcsolatban is mondhatjuk, hogy STOP! Utána pedig tudatosan végiggondoljuk, hogy – például – miért támadtak kellemetlen érzéseink egy korábban sosem látott, mosolygó nő vagy férfi láttán. Különben könnyen elkönyvelhetnénk magunkban: Na, ez is egy kellemetlen alak! Anélkül, hogy esélyt adnánk magunknak arra, hogy megismerjük.

A fentiekből egyértelműen következik, hogy érzelmi emlékképzésünk határozza meg jövőnket, hiszen érzelmi emlékeink alapján (a kódolt – például az életben maradással kapcsolatos – alapparancsokat nem számítva, de néha még azokat is „felülbírálva”) reagál a kontrollált és/vagy kontrollálatlan agyunk a bennünket érő belső és külső impulzusokra. Legyen szó észlelésről, érzékelésről, elemzésről, értékelésről, döntésről és újabb érzelmi emlékképzésről. Kontrollált agyunk (azaz tudatos agytevékenységünk) segítségével dönthetünk a tegnapunkról és a holnapunkról, a múltunkról és a jövőnkről. Igen, a múltunkról is(!), mert újra elfogadhatjuk és megerősíthetjük, vagy felülírhatjuk a bennünket alkotó és meghatározó érzelmi emlékeket. És a jövőnkről, mert az ismét elfogadott és megerősített, vagy felülírt érzelmi emlékeinkkel reagálunk az ezután következő belső és/vagy külső impulzusokra.

Térjünk vissza az eredeti gondolatmenethez, azaz a programozásunkhoz! Mindjárt tegyük is hozzá, hogy programozásunk nem volt mentes az érzelmi és fizikai hatásoktól, jutalmazásoktól, zsarolásoktól, fenyegetésektől és büntetésektől sem. Kezdjük a jutalmazásokkal: ha jó gyerek vagy (szót fogadsz, rendesen viselkedsz stb.), akkor szeretünk és megjutalmazunk a szeretetünkkel (esetleg az azt jelző ajándékkal is). Ugye, kedves Olvasó, a zsarolás sem ismeretlen előtted: „Nem is szeretsz igazán, ha nem fogadsz szót!” És a fenyegetések: „Ha nem fogadsz szót, kapsz egy fülest!” Vagy: „Nem nézheted a tévét egy hétig!” Vagy: „Elvisz a krampusz!” És a büntetések! Közben a belénk fojtott – és a tanulás/programozás (indoktrináció) által magunkba fojtott – késztetések, vágyak, gondolatok, érzések életünket megnyomorító gátlásokká alakulhatnak (amelyek akkor is hatnak, ha nem tudatosulnak bennünk – ahogy a fenevad is folyamatosan kitörni vágyik ketrecéből, amelybe zárjuk). Ráadásul megtanulhatjuk ezt a programozási – „nevelési” – technikát, és továbbadhatjuk ezt a „vírust”. Szóval programoztak bennünket  gyermekkorunkban, és persze programoznak felnőttkorunkban is: a szerető játszmáktól kezdve a halálos ítéletig – amit nem feltétlenül bíró hoz, hanem akár mi magunk –, életünk utolsó pillanatáig.

A rossz programokat felül kell írnunk, ha fel akarjuk szabadítani magunkat, mert jól tudjuk: az érzelem-csapda–gondolkodási csapda sor másik végén az életcsapda található!

Mivel – egyszerűen fogalmazva – gondolataink érzelmeink részei, az előbbi technika egyben azt is jelenti, hogy érzelmeink is átprogramozhatók. Természetesen nem minden érzelem egyforma súlyú, ennek megfelelően a munka nehézsége is különböző. A mély – például a szüleinkkel kapcsolatos – érzelmek átprogramozása akár embert próbáló nehézségeket jelenthet. Még nagyobb nehézséget jelent elrejtett/eldugott érzelmeink átprogramozása. Ezeket (amelyeket azért rejtettünk/dugtunk el memóriánk legmélyére – bár legszívesebben örökre töröltük volna őket –, mert testi és/vagy lelki fájdalmak, traumák kapcsolódnak hozzájuk, amelyek újabb bekövetkezésétől félünk) először meg kell találnunk és be kell azonosítanunk. Ezek az elrejtett/eldugott érzelmek, érzelmi emlékek azonban különböző áttételeken keresztül hatnak, megjelennek még a veszélytelennek vélt-hitt-ítélt érzelmeinkben is. A „felületes” érzelmek átprogramozása olykor minden különösebb nehézség nélkül megoldható. Utóbbi esetben sokszor éppen a „felületességből” adódó érzelmi hozzárendelésekről van szó. Az átprogramozás nehézségét fokozhatják esetleges érzelmi defektusaink. Például az érzelmi süketség, amelynek kialakulását ugye könnyű elképzelni? (Az a gyermek, akivel folyamatosan kiabálnak, előbb-utóbb érzelmileg megsüketül a kiabálásokra, miközben ő is elkezd kiabálni ott és azokkal, ahol és akikkel szabad neki.)

Szerintem az az alapkérdés, hogy mi gondolkozunk az agyunkkal, vagy az agyunk gondolkozik helyettünk – mondtam az imént. Utóbbira egy újabb hasonlat. Bizonyára Te is tapasztaltad kedves Olvasó, amit sokan mások is, hogy agyunk gyakran robotpilótaként „vezet” bennünket. Mondjuk, robotpilótaként helyettünk vezeti az autónkat, miközben mi az útitársainkkal társalgunk. Vagy robotpilótaként helyettünk éli az érzelmi életünket(!), akár ölel is helyettünk (vagy éppen megtagadja, esetleg rosszul ölel, vagy nem azt, akit kellene, és azzal okoz galibát). Előfordulhat, hogy robotpilótánk csak vészhelyzetben kapcsol vissza ránk, kapcsol be minket. (Vagy még akkor sem, és csak életünk fekete-dobozából derül majd ki, hogy – mikor – kellett volna.) Vagyis pont fordítva van, mint a pilótafülkében. Mint életed főpilótájától is kérdezem: ugye, kedves Olvasó, ez nem mehet így tovább? Akkor vegyük vissza az irányítást, és mi kapcsoljuk be vagy ki agy-robotpilótánkat. A legfontosabb, hogy a tudatos agymunkát sose bízzuk rá, ezek közé tartozik az is, hogy mi tekinthető annak, sőt: az az első! (Megjegyzés: ha agy-robotpilótád olvassa ezeket a sorokat, akkor minden marad a régiben, esetleg még rosszabbra fordul a sorsod!)

Tehát felül kell írnunk a rossz programjainkat jelentő érzelmi emlékeinket – említettem már többször is. Úgy is mondhatom, hogy újra kell tanítanunk magunkat azokon a területeken, amelyeken hibá(ka)t tapasztalunk. Bármely külső vagy belső hatás esetében időt kell hagynunk a tudatos és „előítélet”-mentes gondolkodásra. Kivételt képeznek például az életveszélyt jelentő helyzetek, amikor is a kontrollálatlan agy automatikus villámdöntése amúgy sem megkerülhető – bár még ezek is felülírhatók, gondoljunk például azokra a hősökre, akik életüket áldozták a hazájukért. Lásd: Dugonics Titusz! Ahogy az imént írtam: ha a kontrollált agy meggyőzően közöl valamit, az akképpen kerül rögzítésre és/vagy azonnali végrehajtásra.

Mint korábban fogalmaztam: agyunk egymást átszövő érzelmi alapú emlékeink raktára, benne az elfojtott vágyainkat és gondolatainkat nyíltan vagy rejtve hordozó érzelmi emlékeinkkel is, amelyek kontrollálatlan, végrehajtó agyunkat igyekeznek rábírni parancsaik teljesítésére. Azaz jellemzően a tudatos gondolkodást mellőző agytevékenységünkön keresztül akarnak felszínre törni. A tiltó parancsokat végrehajtó – az említett vágyakat és gondolatokat elfojtó és a tudatunk elől elzáró – kontrollált agy viszont a tudatos agytevékenységen keresztül próbálja azokat újra és újra megakadályozni. Ez azonban korántsem ilyen egyszerű, mint leírva, hiszen ahogy az imént említettem, ezek az elfojtott késztetések ott rejtőzködhetnek a nem tiltott motivációinkban, mint egy trójai falóban, úgy próbálják meg kijátszani a kontrollált agy kapuőreit. Egy kommunikációs hasonlattal élve: amit nem szabad kimondani a szánknak, azt kimondja egy apró gesztusunk vagy grimaszunk. Megjegyzem: a szánknak sem mindig tudunk parancsolni, és itt egyszerre gondolok a mégiscsak kicsúszott szavakra és/vagy árulkodó hanghordozásunkra.

Igen, „kézbe vehetjük” az agyunkat, a gondolkodásunkat! Szinte bármikor mondhatjuk, hogy STOP!, és csak rajtunk áll, hogy mire gondolunk ezután. Nézzünk egy mindenki által unalomig ismert példát! Félig tele, vagy félig üres – mi választjuk ki, hogy mit mondunk egy fél pohár vízre. Ehhez hasonlóan mi magunk dönthetünk mindenről és mindenkiről, hogy mit/miket gondoljunk róla/róluk. MAGUNKRÓL IS! Nem véletlenül írtam kiabáló nagybetűkkel, hiszen a BOLDOGSÁGunkról vagy boldogtalanságunkról van szó.

Az életünkről van szó akkor, amikor választunk: a negatív vagy a pozitív tulajdonságainkat és/vagy életünk pozitívumait vagy negatívumait soroljuk, programozzuk magunkba, utóbbit akár önsorsrontó végzetként. Egy-egy rossz gondolat kész öngyilkosság, még ha nem is azonnal végez velünk!

Legyünk önmagunk Pygmalionja – faragjuk ki magunkból ÖNazonosságunk BOLDOGSÁG-szobrát!